I will always take care of you (18+)

- Ye Won, tudnál segíteni egy kicsit? – a hangja olyan volt, mintha éppen már megint jjajangmyeont falna, ahelyett, hogy gyakorolna, így fújtatva tettem le a kezemben lévő sminkkészletet az asztalra, hogy jól leteremtsem a fiút.

- Már megint mi van? Kellene még egy kis kaja, vagy mit szeret… - de ahogy beléptem a próbaterembe és megláttam, valójában mi is történt, kitört belőlem a nevetés. – Mi… mi történt veled?!

- Ne nevess már! Így is elég kínos ez az egész! – dörmögte mérgesen és még mindig alig sikerült elfojtanom a kuncogásomat, ami akarva-akaratlanul is feltört a torkomból.

Ugyanis a fiú törökülésben ült a földön, a kezei az ég felé lengedeztek és az arcát nem láttam a rászoruló pulóvertől. Mert valahogy sikerült elérnie, miközben vette volna le a pulcsiját, hogy a vállainál és a fejénél megakadt, így akármerre is próbálkozott, a ruhadarab nem akart mozdulni egyik irányba se. Se fel, se le.

- Nem is te lennél, ha nem kerülnél folyton ilyen szituációba. – sóhajtottam és leguggoltam elé, hogy nekiveselkedjek leszedni róla a fojtogató felsőrészt. Megfogtam a szegélyét a pulcsinak és igyekeztem apróbb mozdulatokkal lefejteni róla.

- Várj, várj! – állított meg szinte azonnal. – Ez fáj!

- Ne nyafogj, vagy soha nem fogom leszedni ezt rólad! – jöttem ki a sodromból rögtön és figyelmen kívül hagyva a nyafogását tovább folytattam a mutatványomat, hogy megszabadítsam pulcsijától, ami szemmel láthatóan nem igazán akart megszabadulni a gazdájától.

- Az a sz… szám volt! – cuppogott a fiú, mikor véletlenül az egyik ujjammal a szájába nyúltam, mire csak egy „hupsz” hagyta el az ajkaimat.

- Na, végre! – kiáltottam fel elégedetten, mikor leoperáltam a fejéről a ruhadarabot, ahonnan már ő maga is boldogult a levételével. – El sem hiszem, hogy ilyen szerencsétlen vagy! Nem tűnt fel, hogy nem jó rád ez a pulóver?!

- A stylist hibája, ő erőltette rám, mert nem volt más méretben! – kelt azonnal saját védelmére és beletúrt a hajába, ami a feje körül szálldosott az elektromos töltéstől. Alig tudtam visszafogni magam, hogy el ne mosolyodjak a piros arcán és elégedetlen arckifejezésén.

- Szerencséd, hogy még itt voltam. Már majdnem mindenki hazament. – pöcköltem odébb azt a pár tincset, ami a fiú szemébe lógott.

- Te mindig jó helyen vagy, Ye Won. – pattant fel a földről a fiú és nyújtotta a kezét, hogy fogadjam el a segítségét. - Ez az én szerencsém.

- Nem lehetek mindig melletted, hogy kihúzzalak a bajból, Gun Hee. – húztam a számat, bár nem azért, mert nem szívesen segítettem volna neki.

Oh, ez a vidám, de kissé ügyetlen srác, akit éppen elégedetlenül mértem végig a tekintetemmel, Song Gun Hee volt, gyerekkori barátom és egyben évek óta töltötte be azt a szerepet az életemben, amire igazán senki sem vágyott. A viszonzatlan szerelmem képében tetszelgett…

Nyolc éves korom óta ismertem ezt a fiút és szinte úgy nőttünk fel, mint a testvérek. Ugyanazon a környéken, ugyanolyan körülmények között, így jobban megértettem őt, mint bárki más. Pontosan tisztában voltam azzal, hogy min ment keresztül és mindig mellette álltam, hogy támogassam és átsegítsem egy-egy nehéz időszakon.

Nem tudom, mikor változtak meg iránta az érzéseim, nem tudom, mikor kezdtem el iránta többet érezni, mint barátság, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy lesem minden apró mozdulatát; alig várom, hogy újra láthassam; elakad a lélegzetem, mikor kihívóan az arcomba hajol, hogy zavarba hozzon és bármit megtennék azért, hogy az az idióta vigyora állandó lakhelyre leljen az arcán. De hogy mindeközben Gun Hee mit érzett irántam?

Fogalmam sem volt, hogy mit jelentek számára, csak azt tudtam, hogy az együtt töltött hosszú évek alatt a családja részévé váltam, amire mindig is vigyázott és amit óvott. Ezzel pedig tökéletesen megelégedtem, mert tudtam, hogy fontosabb dolga is van jelenleg, mint hogy a lányokkal és a szerelemmel törődjön.

Ugyanis pár hónappal ezelőtt beválogatták a No Mercy című műsorba, ahol más gyakornokokkal kellett megküzdenie a debütálás lehetőségéért és az álmai megvalósításáért. Irtózatosan keményen dolgozott az elmúlt időszakban, folyton csak gyakorolt, gyakorolt és gyakorolt, éjjel-nappal készültek a többi fiúval a különböző kihívásokra, amivel szembesítették őket. Akadtak olyan esetek, mikor csak egy-két órát aludtak és máris folytatták tovább az edzést. Fájdalmas volt nézni is, hogy mennyire harcolnak azért, amit szeretnének, mennyire küzdenek foggal-körömmel azért, hogy végre színpadra állhassanak és debütálhassanak.

Én pedig csak annyit tudtam tenni Gun Heeért, hogy a stáb tagjai közül figyeltem, és némán bátorítottam, hogy ne adja fel és küzdjön tovább. Esetleg esténként, mikor egyedül ő maradt a próbateremben – mint ezúttal is -, beszélgettem vele és megnyugtattam, hogy minden rendben lesz, ne izguljon. Illetve mindig adtam a fiúnak az éppen aznapra készített ebédemből, mert tudtam, mennyire imádja az anyukája főztjét, így folyton volt nálam egy plusz adag, amit alkalomadtán átpasszoltam neki. Persze, mindezt úgy, mintha az anyukája küldte volna.

Ennyit voltam képes tenni érte, ilyen apróságokkal próbáltam tartani benne a lelket, mikor legszívesebben feladta volna és kilépett volna az egész show-ból; mikor eluralkodott rajta a rettegés, hogy esetleg a következő fordulóban őt ejti ki a zsűri. Csak hagytam, hogy rám támaszkodjon és egy cseppnyi részét a tehernek, amit cipelt, megossza velem.

- De azért mégsem okozol soha csalódást, és itt vagy velem. – kacsintott rám vidáman a fiú visszarántva a gondolataim közül. Mostanában túl sokszor hagytam elkalandozni a gondolataim, túl sokszor elemeztem a Gun Hee iránti érzéseimet. Olyan gyakran, hogy az már nem volt egészséges…

De ezek ellenére elfogadtam a fiú kezét, aki egy könnyed rántással felhúzott a földről, majd leheveredtünk a próbateremben elhelyezett egyik kanapéra. Lehuppantam rá, Gun Hee pedig a megkérdezésem nélkül az ölembe hajtotta a fejét és csukva pihentette a szemét.

Még erőm sem volt, hogy ezúttal színleljem a felháborodást, és lelökjem az ölemből. Ehelyett csak beletörődve hagytam, hogy kényelembe helyezze magát, és ellágyulva figyeltem meg arcvonásait. Széles arccsontját, egyenes orrát, vastag ajkait és szemöldökét, világos bőrét és barna haját. Mégis mit szerettem én ebben a srácban?! Nem is volt olyan különleges külsőre, nem éppen egy visual típus volt, az tuti! A srácok közül Won Ho nézett ki talán a legjobban, Gun Hee hozzá képest elég átlagosnak számított. Nem ragadta meg igazán az ember figyelmét, mégis… mégis megremegett a térdem, mikor meghallottam a hangját; megdobbant a szívem, ahogy megfogta a kezem és borsónyi méretűre zsugorodott a gyomrom, mikor a nevemen szólított. Így a szememben ez az átlagos külső is átlagon felülivé vált, és imádtam minden egyes négyzetcentiméterét ennek az arcnak.

- Mi történt, Ye Won? – nyitotta fel egyik szemét, amivel fellesett rám, hogy jobban megnézzen magának. – Talán beteg vagy? Ilyenkor már rég a földön szoktam heverni…

Neki is feltűnt, hogy ezúttal nem azt a fajta viselkedést mutattam, amit megszokhatott tőlem, így a kezét a homlokomra helyezte, hogy ellenőrizze nem vagyok-e lázas. De még egy halvány mosolyt sem csalt az arcomra a poénkodása.

- Minden jól fog menni a holnapi kihíváson, ugye? – kérdeztem fojtott hangon, mire Gun Hee másik szeme is kipattant és a vidám hangulatának azonnal nyoma veszett. Barna szemei komolyan tanulmányozták az arcomat és kezét lassan leemelte a homlokomról, de ehelyett a hajam végét kezdte piszkálni, ami ezúttal kiengedve, szabadon lógott.

- Ha eddig túléltem két kihívást, a harmadikat is túl fogom. – felelte, de valahogy nem tűnt túl magabiztosnak.

- Gun Hee…

- Ugyan, Joo Heon után én vagyok a legjobb rapper, nem eshetek ki! – huzigálta meg az egyik tincsemet gyengéden és egy bágyadt mosolyt eresztett el.

- Nem eshetsz ki, ugye tudod? – akármennyire is próbálkoztam, a félelmet nem tudtam eltüntetni a hangomból, így inkább a durva szavaim mögé bujtattam az idegességemet. – Ha kiesel, soha többé nem állok veled szóba!

- Hol lehet beadni kérelmet, hogy kiléphessek?

- Hé! – csaptam rá erősen a hasára, mire összegörnyedve jajdult fel, de a nevetése a fülemben csengett.

- Nem neked kéne engem megnyugtatni? – kérdezte, miután alábbhagyott a kacagása. – Végül is én fogok versenybe szállni holnap.

- Te csak legyél magabiztos! – motyogtam. – Majd én aggódok helyetted.

Ahogy találkozott a tekintetünk, láttam a barna szemeiben, hogy meghatotta az aggodalmam, de nem mondott semmit sem, inkább csendben bámult.

- Mi az? – böktem ki, mikor már nem bírtam tovább állni a pillantását és pirosan fordultam félre, de még így is éreztem, hogy engem néz.

- Fogadjunk! – kiáltott fel hirtelen és nagy lendülettel ült fel, majd felém fordult. – Ha sikerül a következő forduló, akkor én nyerek. Ha kiesek, akkor te.

- De hát mindketten azt akarjuk, hogy nyerj, akkor ennek így mi értelme van? – fintorogtam rá értetlenül. Hiszen én nem akartam, hogy kiessen a versenyből, belerokkannék, ha nem hangzana el a debütáló fiúk nevei között az övé.

- Csak menj bele a játékba, Ye Won! – erőltette nyafogva, amihez nem voltam hozzászokva, így gyorsan beleegyeztem a fogadásba, hogy meggátoljam a további cukiskodását, amitől kirázott a hideg is.

- Bármit megteszek, csak hagyd ezt abba!

- Azt mondod, az aegyo nem áll jól? – csücsörítette a száját és nagyokat pislogott.

- Kérlek ne, mert kiég a szemem! – takartam el az arcát nevetve és pár percnyi szórakozás után a vállára dőlve fújtattunk mindketten. Imádott ugratni és kínos helyzetbe hozni, én pedig szerettem minden egyes percet, amit vele tölthettem. – És mi legyen a fogadás tétje?

- Szóval úgy már jobban érdekel, ha tét is van? – húzogatta a szemöldökét kihívóan fel-le.

- Nem mintha szeretnék nyerni…

- Találd ki, hogy mit szeretnél, és a harmadik forduló után két nappal, este itt találkozunk! - gondolkozott el. – Addig tartsd titokban!

- Tudni akarom, hogy mit vársz el tőlem, Gun Hee, ez így nem fair! – háborodtam fel. Ki tudja, milyen őrültséget kér majd tőlem ez az idióta?! Jobb, ha felkészülök rá lelkiekben.

- Nem rontom el a meglepetést. – nyújtott rám nyelvet és nem sok jót sejtetően elvigyorodott. Már megint mibe keveredtem bele ezzel a fiúval?

***

A No Mercy harmadik fordulója el is érkezett másnap este, ahol a srácok öt-öt fős csapatokban léptek fel a zsűri tagjai előtt. Az énekfellépést Gunék, míg a táncot Joo Heonék nyerték, így egy döntetlent csikartak ki a két csapat között. Szinte a körmömet rágtam idegességemben, mikor arra kellett várni, hogy mégis melyik csapat vesztette el a harmadik fordulót.

A szememet egész végig Gun Heere függesztettem és azt kívántam bár segíthetnék, bár támogathatnám valahogy ezekben a kínkeserves percekben, míg K.Will ki nem mondja a nyertes csapat nevét.

- A No Mercy harmadik fordulójának, aminek a célja a csapatmunka volt, a nyertese… - elképesztő, hogy a férfi, hogy tudta húzni az időt, szinte majdnem ráordítottam, hogy nyögje már ki a végleges eredményt, de az ajkamba harapva fogtam vissza magam. A villódzó fények, az idegtépő zene, és a kínzó várakozástól a feszültség a tetőfokára hágott. – A Segyero!

Ahogy K.Will kimondta Gun csapatának a nevét, úgy éreztem, mintha óriási szikla gördült volna le a vállamról, holott tisztában voltam vele, hogy a másik csapat valószínűleg mit érezhetett most. Tudtam, hogy mind az öt fiú fejében az jár: Vajon én leszek az, aki kiesik? Nekem kell elmennem? Én fogok veszíteni?

Ezután Joo Heonék csapata felsorakozott a színpad közepén, de az én szemem végig Gunt kereste és láttam rajta elsőnek a megkönnyebbülést, egy halvány mosolyt, hogy a csapatuk megcsinálta, nyertek és elkerülték a kiesést. De aztán mindegyikük ráébredt, hogy még közel sincs vége, hiszen egy barátjuknak el kell hagynia a műsort, és ezzel együtt őket is.

Alig bírtam nézni, ahogy Shownu – a másik csapat leadere - magára vállalja a felelősséget. Hiszen ez nem az ő hibája volt! Nem kellett volna magát hibáztatnia azért, hogy a csapat ilyen helyzetbe került! A könnyeimmel küszködtem, miközben hallgattam az önostorozó szavait, és legszívesebben megráztam volna a fiút, hogy térjen észhez, mert ők mindent megtettek, csak valakinek veszítenie is kell, ha valaki nyer…

Majd a zsűri percekig vitatta, hogy ki az, akinek el kell hagynia a műsort és aki búcsút inthet a debütálásnak. Az idegességtől reszketve vártam a végső döntését az előadóknak, és csak remélni tudtam, hogy nem Joo Heon az, még ha erre kis esélyt is láttam. Ugyanis Gun Hee miatt Joo Heonnal is igen jó barátságot ápoltam, így őt is féltettem a kieséstől, bár talán rá mondtam volna egyedül, hogy biztosan a debütáló csapatban fog tündökölni.

Végül K.Will bejelentette a kieső tag nevét.

Min Kyun.

A fiú arcán először egy fájdalmas mosoly jelent meg, ami hirtelen sírásba csapott át. Szipogó hangja megtöltötte a helyiséget, de a többiek mozdulni sem tudtak. Talán nem fogták fel, hogy nem ők estek ki, hanem bent maradtak; vagy nem jutott még el a tudatukig, hogy el kell búcsúzzanak Min Kyuntól. Egy igen kedves, vidám, jó kedélyű fiútól, aki belopta magát az ember szívébe seperc alatt úgy, hogy észre sem vette.

Majd’ meghasadt a szívem, mikor megláttam, hogy Gun a földön térdel, a kezével eltakarva az arcát! A lábam önkéntelenül mozdult, ösztönösen vezetett volna ahhoz az emberhez, akit szerettem; ahhoz, akinek most szüksége volt rám. A könnyek csorogtak az arcomon, mert olyan szívszorító volt mind Gun, mind pedig a többiek látványa. Talán ez az elválás és összecsapás viselte meg a srácokat eddig a legjobban. Mindegyikük a könnyeivel küszködött és tudtam, hogy ma éjszaka egyikük sem fog jól aludni…

***

Csak úgy repültek a napok és azon kaptam magam, hogy elérkezett a megbeszélt találkozónk ideje Gun Heevel. Este a gyakorlótermek körül lebzseltem, hátha meglátom a fiút, mert már igazán hiányzott, mivel az utóbbi két napban teljesen felszívódott és nem találkozhattunk.

Már hajnali egy körül járt az idő és nagyokat ásítva lépdeltem a folyosón, mikor láttam kilépni Shownut, Min Hyukot, Ki Hyunt és Joo Heont az egyik teremből. Intettek, mikor elsétáltak mellettem, de éreztem, hogy egyikük hangulata sincs igazán a topon. Így továbbmentem és bekukkantottam az ajtó kis üvegén, hogy lássam esetleg Gun ott van-e.

Viszont meglepetésemre valaki egészen mást pillantottam meg.

I.M-et.

Ha jól hallottam a szóbeszédet, akkor egy újonnan csatlakozott tag volt, aki fagyos fogadtatásban részesült a fiúk részéről, ugyanis egyikük sem örült egy vadidegen srácnak, aki csak így beszárnyalt a mezőnybe félidőnél – különösképpen Min Kyun elvesztése után. Úgy tudtam, a srácok nem igazán vették emberszámba, inkább kerülték és hozzá sem szóltak.

Az említett fiú pedig a földön ült, homlokát a térdének támasztotta, így esélyem sem volt kitapogatni, milyen érzésekkel gubbaszt ott egyedül. De én és a nagy szívem képtelenek voltunk ezt szó nélkül, tétlenül tovább nézni, és végül benyitva a terembe, bátortalanul szólaltam meg.

- Minden rendben? – kérdeztem óvatosan, miután becsuktam magam mögött az ajtót.

- Hm? – emelte fel meglepődve a fejét, és ami először eszembe jutott, az volt, hogy cuki. Érdekes arca volt, egyenes orra, fekete, fényes haja és szomorú kutyaszemei, amik ráadásul csillogtak is a könnyektől.

Szegény, biztosan rettenetesen egyedül érezte magát, hogy a többiek képtelenek elfogadni őt! Annyira elveszettnek és magányosnak tűnt, ahogy a tükörnek nekitámasztott háttal üldögélt, hogy szívesen megöleltem volna, ha attól jobban érezte volna magát. De egyrészről szerintem a világ másik végére menekült volna utána, másrészről pedig egyáltalán nem volt bátorságom ilyesmit tenni egy ismeretlen alakkal. Főleg, hogy még Gunnal is borzasztóan zavarba jöttem, pedig őt már több mint tíz éve ismertem.

- Igen. – krákogta és megtörölte a szemét, hogy még a nyomát se lássam a könnyeinek. – Máris megyek, csak összeszedem a dolgaimat.

- Nyugodtan maradj csak! – intettem le sietve, mielőtt már ki is szaladt volna a teremből. – Csak láttam, hogy egyedül vagy és gondoltam beköszönök, és megérdeklődöm, hogy jól vagy-e.

Végül megakadt a felállás mozdulatsorában és visszaült a padlóra, mikor rájött, hogy nem szeretném kizavarni a helyiségből.

- Jól vagyok, köszönöm. – mondta, habár képtelen volt a szemembe nézni.

- Ne hazudj! – dorgáltam meg és játszva a laza kislányt leültem mellé, karnyújtásnyi távolságra. Nagy szemekkel követte minden rezdülésemet, de nem törődtem a meghökkenésével. Mindig is utáltam, ha valaki ilyen elhagyatottan éldegél a nagyvilágban és késztetést éreztem, hogy segítsek neki.

Így találkoztam annak idején Gun Heevel is…

- Tessék?

- Mi a neved? – érdeklődtem még mindig vidáman. – Én Ye Won vagyok. Ha jól tudom fiatalabb vagy nálam, de mivel nem szeretem, ha noonanak szólítanak, így maradj csak a Ye Wonnál.

Elnyílt szájjal figyelt és meg sem tudott szólalni megrökönyödésében.

- Mi az? – hajoltam közelebb hozzá, mire automatikusan hátrahőkölt. – Talán félsz a lányoktól?

- Nem. – rázta meg hevesen a fejét.

- Erre persze már megeredt a nyelved. Szóval, mi a neved?

- I.M. – mondta ismét az orrát lógatva és fáradtan sóhajtott egyet.

- A rendes neved?

Meglepődött, hogy nem elégedtem meg az I.M-mel, de én szerettem volna a rendes nevén hívni. Akárcsak Gun Hee esetében, jobban szerettem használni a teljes nevét, mint csak azt, hogy Gun. Bár őszintén, csak tőlem és a családjától tűrte el igazán ezt a nevet. A többiektől különösen utálta hallani is.

- Chang Kyun. – idegesen gyűrögette a pulcsija ujját és éreztem, hogy kényelmetlenül érzi magát a társaságomban, így gondoltam jobb, ha belekezdek abba, amit valójában akartam neki mondani.

- Kérlek, ne hibáztasd annyira a többieket, Chang Kyun! – fordítottam komolyra a szót és halkan fűztem tovább a mondanivalómat, miközben éreztem az arcomon a fiú tekintetét. A kezemet bámultam közben és az ujjaimat piszkáltam. Még ha segíteni is akartam másoknak, soha nem voltam igazán jó a motivációs beszédekben. – Hirtelen kerültél bele a csapatba és mindegyikük úgy érzi, hogy igazságtalanul. Hiszen ők már kiálltak három próbát és elveszítettek három embert, mire te felbukkantál a semmiből, és ez rettentő módon zavarja őket. Úgy érzik, hogy a többiek kiesése nem jelentett semmit, ha csak úgy elfogadnak téged, ha bevesznek minden további civódás nélkül, akkor azzal őket sértik meg, és ezt nem akarják. Azt szeretném, ha tudnád, ők jó fiúk, és tudom, hogy ez nem a te hibád, de légy velük megértő és türelmes, kérlek!

Chang Kyun elkerekedett szemekkel meredt rám, de még volt mit hozzáfűznöm, így folytattam.

- Adj nekik egy kis időt, hogy megbarátkozzanak a gondolattal, hogy most már te is egy vagy közülük! Lehet, hogy kicsit tovább fog tartani, de kénytelenek lesznek bevenni és megnyílni feléd, ha túl akarják élni a következő fordulókat. De mindenképpen légy te, aki megteszi az első lépést, mert ha nem nyújtod ki feléjük a kezed, akkor ők nem fogják megtenni! – percekig meredt maga elé és tényleg nem akartam megzavarni, de nem a türelmemről voltam híres. – Chang Kyun?

- Köszönöm. – szaladt ki a száján azonnal és egy bizonytalan mosollyal fordult felém. – Mindenképpen megfogadom a tanácsodat. Igazán hálás vagyok, hogy ismeretlenül is ilyen kedves vagy hozzám.

- Ugyan… - jöttem zavarba és éreztem, hogy az egész arcom belevörösödik a szavaiba.

- Komolyan mondom. – bizonygatta mély, búgó hangján. – Úgy éreztem magam, mint aki teljesen el van veszve, kezdtem megbánni, hogy elfogadtam az ajánlatot a műsorba. Rosszabb volt, mint a két éves gyakornokságom alatt megtapasztalt szenvedés összességében.

- Örülök, hogy végre nem lógatod tovább az orrod. – mosolyogtam rá és tényleg igazán jólesett, hogy sikerült egy kis magabiztosságot belé öntenem. Sokkal helyesebb volt, mikor mosolygott.

- Te is gyakornok vagy? – érdeklődött már bátrabban és kíváncsian.

- Nem, sminkes vagyok a műsorban, szóval elég tisztában vagyok a helyzeteddel. – feleltem őszintén a kérdésére. – Így csak annyit tudok mondani, hogy hajrá és ne add fel!

Ezzel a térdemre támaszkodtam és fel akartam állni, de Chang Kyun megragadta a karom, mire meglepetten néztem rá.

- Már mész is? – éreztem egy kis riadalmat a hangjában, amitől elszorult a szívem, de tudtam, hogy máshová vagyok ma este hivatalos és kénytelen vagyok itt hagyni a fiút.

- Sajnos, mennem kell, mert…

- Ye Won? – jött a döbbent és számon kérő hang az ajtó irányából, mire azonnal odakaptam a fejem. Fenébe! Persze az is feltűnt, hogy Chang Kyun egyből elengedte a karom és ez nem kerülte el Gun Hee figyelmét sem, aki ott rostokolt az ajtóban.

- Gun Hee? – kérdeztem ijedten és felpattantam a földről, majd odalépdeltem elé. Köztem és Chang Kyun között váltogatta a tekintetét és tudtam, ismertem már annyira, hogy egyből rossz következtetést fog levonni a helyzetből.

- Hyung? Mi történt? – lépett mellém Chang Kyun is.

- Semmi különös, de jobb, ha hazamész pihenni. – mondta, bár rá sem nézett a fiatalabb fiúra, csak az én szemembe meredt, mire eszem ágában sem volt veszíteni ellene, és tartottam a szemkontaktust. – Ye Won, tudnál jönni egy kicsit? Lenne pár kérdésem.

- Persze. – bólintottam feszülten, és elindultam Gun Hee nyomában. A vállam felett hátrapillantottam és egy biztató mosolyt küldtem Chang Kyunnak, majd azt tátogtam neki, hogy fighting!

Miután kiléptem a folyosóra, Gun Hee hirtelen megragadta a csuklóm és elkezdett maga után vonszolni. Csak összeszorított szájjal tűrtem tőle a bánásmódot, nem szóltam egy szót sem, egyszerűen követtem.

Végül a lépcsőházba húzott be és a lépteink zaja visszhangozva verődött vissza a falakról, amint hangos csattanással zárult be mögöttünk az ajtó.

- Te mégis mit művelsz?! – támadt nekem azonnal Gun Hee.

- Mire célzol? – egész jól sikerült megőriznem a hidegvéremet, amire kifejezetten büszke voltam.

- Komolyan azzal a sráccal cimborálsz, aki félidőnél esett be?! – szinte forrt a haragtól, ami egy pillanatra ugyan megrémített, de azért tartottam magam.

- Talán ő tehet róla, hogy felkérték a műsorra? Bolond lett volna visszautasítani egy ilyen ajánlatot. – vettem a védelmembe akaratlanul is Chang Kyunt, de éreztem, hogy ezzel bizony hibát követtem el.

- Jól van, tegyük fel, hogy ártatlan és semmi rosszat nem tett. – kezdett végre kissé lehiggadni, de még mindig ott vibrált a feszültség és idegesség a hangjában. – A kiesett fiúkkal szemben nem tartod ezt árulásnak?

- Gun Hee, hallod, amit mondasz?! – jöttem ki a sodromból végül, mikor éppen már büszke lehettem volna a hidegvéremre. – Tudtad, hogy ezzel jár ez a műsor, tudtad, hogy a legtöbben ki fogtok esni, mire eljuttok a debütálásig! Chang Kyun része lett a bandának, akár tetszik, akár nem. Ha pedig esetleg egy csapatba kerülnél vele a következő kihívásnál, akkor jobb, ha minél hamarabb beletörődsz a jelenlétébe, mert csak saját magadnak fogsz ártani, ha ilyen ellenséges leszel vele továbbra is!

Lihegve néztem szembe a fiúval és tudtam, hogy ez a kioktatás, amit a fejéhez vágtam, a legkisebb mértékben sem tetszett neki. Szemei elsötétültek és fojtott indulatról árulkodtak.

- Talán tetszik neked? – szinte köpte a szavakat.

- Hogy micsoda? – ráncoltam a szemöldököm teljesen letaglózva a szavai hallatán és alig jutottam levegőhöz a megrökönyödéstől. – Te meg miről beszélsz?

- Bejön a kis hányatott sorsú fiú, akit alakít? – fröcsögte Gun, és minden egyes szavával, mintha egy-egy tőrt döfött volna a mellkasomba. Mégis hogy mondhat ilyet?! – Ez a srác egy rapper, vagyis potenciális ellenfél számomra, te pedig bátorítod és melléállsz.

- Ha nem lennétek vele ilyen ellenségesek, akkor nem kellene támogatnom! – a hangom már remegett és könny szökött a szemembe, de mégis tartottam magam Gun előtt. Nem akartam, hogy sírni lásson, nem akartam, hogy lássa, mennyire megbántott és mennyire fájtak a szavai. – Ha nem lenne ilyen végtelenül magányos, akkor nem éreztem volna szükségét annak, hogy beszéljek vele!

- Nem csak inkább átpártoltál mellé?

Fel sem tűnt, ahogy lendült a kezem, csak a csattanást hallottam és a döbbent néma csendet, ami követte azt. Ziháló lélegzetem sípolva hagyta el ajkaimat és végül már a könnyeimet sem bírtam visszatartani többé.

- Menj a francba, Gun Hee! – sziszegtem a fogaim között és azonnal száznyolcvan fokos fordulatot tettem, majd faképnél hagytam Gunt, aki piros folttal az arcán, döbbenten meredt rám.

Szipogva és levegő után kapkodva rohantam a folyosón, hogy végre találjak egy olyan helyet, ahol egyedül lehetek és senki sem talál rám. Ha esetleg Gun Hee valami csoda folytán utánam jött volna, akkor nem akartam, hogy az első adandó alkalommal rám bukkanjon, így a női mosdóba rontottam be és szinte összeestem, mikor rájöttem, hogy biztonságban vagyok és senki sem lát.

Ahogy magamra maradtam, a megkönnyebbülés hulláma járt át és minden, ami a Gunnal való veszekedésünk folyamán felhalmozódott bennem, most kirobbant belőlem. Zokogva temettem az arcom a kezembe és könnyek záporoztak szemeimből, miközben a mellkasom elszorult, és minden egyes oxigénmolekuláért meg kellett küzdenem, hogy eljusson a tüdőmbe.

Hogy mondhatott ilyet Gun?! Egyszerűen, hogy juthatott egyáltalán ilyesmi eszébe? Még hogy átpártolni valaki máshoz?! Mi az istenről beszélt ez a fiú?!

Egyszerűen megalázónak és sértőnek találtam a feltételezést, hogy ilyesmit gondol rólam. Elfacsarodott szívvel hallgattam a fejemben visszhangzó szavait újra és újra, pedig legszívesebben kizártam volna őket a gondolataim közül, sőt még az emlékét is töröltem volna, ha lehetséges lett volna. Bántott, hogy mindössze ennyit gondolt rólam Gun Hee, hogy azt hitte, ennyit jelent számomra, hogy ilyen sekélyesnek és érdektelennek nézett. Még ha nem is tudta, hogy mit rejtegetek a szívem mélyén valójában, akkor sem számítottam volna tőle erre…

Mikor végre normalizálódott valamennyire a levegővételem és a könnyeim is elapadtak, akkor a mosdókagylóra támaszkodva néztem szembe a tükörképemmel. A sminkem elfolyt, a szemeim és az arcom vörösek voltak és még mindig csak Gun Heen járt az eszem. Mert akármennyire is fájtak a szavai, mégsem voltam képes ennyiben hagyni a dolgokat! Valamit tennem kellett! Így előkaptam a mobilom, hiszen biztosan keresett már, és vissza akartam hívni, megmondani, hogy találkozzunk.

De akkor megláttam, hogy a telefonomon egyetlenegy nem fogadott hívás sem szerepel.

Egyetlenegy SMS sem várt elolvasásra.

Gun Heenek eszébe sem jutottam… egy szemernyi gondolatot sem vesztegetett arra, hogy megkeressen, miután sírva rohantam el. Élettelenül hullt le a karom, kezemből kicsusszant a mobilom, ami a csempén landolt egy koppanással, de mintha meg sem hallottam volna.

A tekintetem ismét a tükörképemre emeltem.

A tükörben a lány arcán újabb könnycseppek gördültek végig…

***

Gyorsan teltek a napok.

És szinte rimánkodtam, hogy teljenek még gyorsabban. Főleg azokban a pillanatokban, mikor egy helyiségben kellett lennem Gun Heevel. Azóta az este óta egy szót sem szóltunk egymáshoz, esetleg mikor muszáj volt a munka miatt, de amúgy még egymás közelét is kerültük, ha módunkban állt. Mióta ismertem a fiút, többször is összevesztünk, de pár nap után úgy viselkedtünk, mintha mi sem történt volna és minden rendbe jött. De ezúttal úgy tűnt, nem ilyen egyszerű a dolog. Mivel se én, se ő nem akart elsőnek kezdeményezni. Helyesbítek, nagyon is szerettem volna beszélni vele, megölelni és a közelében lenni, de azután, amit mondott, legalább egy őszinte bocsánatkérésre vágytam tőle…

De talán én sem ösztönöztem a legjobban erre a cselekedetre, mivel Chang Kyun a kis bátorításom után úgy kezelt, mintha legjobb barátok lettünk volna, holott szinte nem is ismertük egymást. Miközben dolgoztunk, váltottunk néhány szót, esténként beszélgettünk, és vele maradtam, mikor a srácok visszamentek a lakásukra. Nem túl sokat tudtam érte tenni, hogy segítsek neki a gyakorlásban, de valójában nem is arra volt szüksége. Csupán kellemes társaságra, hogy ne érezze magát egyedül és ez be is vált. Nem csak számára, hanem nekem is elég jól jött, hogy ennyire megnyílt és barátjaként tekintett rám. Mivel ha ő nem lett volna, akkor megbuggyantam volna a napokban Gun Hee hiányával a szívemben. (Habár tegyük hozzá, hogy ha Chang Kyun eredetileg fel sem bukkant volna, akkor nem is vesztem volna össze a fiúval…) Ennek ellenére mindig mosolyogtam és nevetgéltem, mikor Gun Hee a közelben volt, mert nem akartam, hogy észrevegye, nagyon is megszenvedem a nélküle töltött napokat. Ez pedig csak még jobban erősödött bennem, mikor láttam, hogy ő mennyire jól megvan nélkülem is. Rajta egy cseppet sem látszott, hogy szüksége lenne rám, folyton csak viccelődött, nevetett és levakarhatatlannak tűnt a vigyor az arcáról.

Ez pedig a negyedik kihívás előtti előkészületekkor sem volt másképp, mikor Chang Kyun sminkjét készítettem el, aminek csak akkor kezdtem neki. A negyedik kihívás merőben más volt a többihez képest, ugyanis ezúttal közönség előtt történt a fellépés, és emiatt még jobban izgultak, mint eddig bármikor.

- Ne mocorogj, mert mehetsz majd a színpadra úgy, hogy a füledig lesz húzva egy csini vonal szemceruzával! – mosolyogtam a fiúra, hátha meg tudom nyugtatni, de esélytelennek látszott a dolog. A semmibe bámult és nyilvánvalóan máshol jártak a gondolatai, így gyengéden az arcára helyeztem a tenyerem, mire azonnal rám kapta a szemét. – Nyugi, menni fog! Ne izgulj annyira!

- Könnyű azt mondani. – fordította félre a fejét és a fülei enyhén rózsaszínes árnyalatban játszottak, így mikor rájöttem, hogy zavarba hoztam az előbb, rögtön elvettem a kezem az arcáról. Istenem, annyira hozzászoktam már, hogy Gun Heevel olyan közvetlenül viselkedek, hogy fel sem tűnt, Chang Kyunnal is ezt teszem megszokásból! Gun Hee gondolatára elszorult a szívem, de próbáltam nem tudomást venni a kellemetlen érzésről.

- Nem véletlenül kerültél a műsorba. – mondtam neki halkan, mire rám emelte a tekintetét. - Csak add magadat, és akkor biztos elnyered a szeretetüket!

- Ahogy a tiedet? – kérdezte pimaszul, és az arcomon megjelentek az elmaradhatatlan piros foltok, jelezve, hogy igencsak telibe talált. Hazudtam volna, ha azt mondom, nem fogott meg a srác egy bizonyos szinten. Mivel igencsak jóképű volt, emellett ha nem érezte magát kínosan, akkor nagyon is elragadó tudott lenni a vicces és kedves stílusával. Emellett ahhoz képest, hogy fiatalabb volt nálam, néha én éreztem magam egy tudatlan iskolás lánynak, mikor ilyen megjegyzéseket tett. Bár ezt be lehetett tudni annak is, hogy Gun Hee miatt nem sűrűn volt szerencsém férfiakhoz, főleg nem a flörtölés területén. Egyrészről eléggé óvott a többi sráctól (valószínűleg, mert ő maga tisztában volt azzal, hogy milyenek a fiúk és mik járnak a fejükben), másrészről viszont csak nagy ritkán adtam be más fiúknak a derekamat, hogy randizzak velük, és ezt is csak azért, hátha ki tudom verni Gunt a fejemből ezáltal…

- Inkább hadd fejezzem be a sminked végre! – köhécseltem vörösen és bátortalanul nyúltam ismét a fiú arca után, hogy biztosabb kézzel végezzem el az utolsó simításokat.

Nem is tudom, hogy történt, de a szemem sarkából éreztem, hogy valaki figyel és valahol az agyam hátsó zugában tudtam, ki az. Tudtam, hogy Gun szemei most rám tapadnak, így egy könnyed mosolyt varázsoltam az arcomra, mintha nem is lenne tudomásom róla, és folytattam Chang Kyun sminkelését.

Mikor elkészültem Chang Kyunnal, még várt rám Shownu, Ki Hyun és Joo Heon is. Az utóbbi fiú, mikor leült velem szembe, érdekes pillantásokat lövellt felém, amit nem tudtam hová tenni, így rákérdeztem.

- Mit nézel ennyire? – motyogtam a számban egy ecsettel, amivel utána az alapozó réteget kentem fel az arcára. Imádtam azokat a keskeny szemeit, amik még nyitva is úgy tűntek, mintha félig aludna! Olyan eszméletlenül édes arcot kölcsönöztek számára, hogy a zord arckifejezését is feldobták egy pillanat alatt.

- Mi történt Gun és közted? – tért rá egyenesen a lényegre, mire beszívtam az alsó ajkam. Joo Heon sosem volt az a fajta, aki kerülgette volna a forró kását, egyből belevágott a közepébe, és nem húzta a dolgokat. Amit egyébként szerettem benne, de most valahogy egyáltalán nem repestem az örömtől ettől a tulajdonságától.

- Nem mondott semmit sem? A legjobb barátja vagy, biztos beavatott mindenbe. – dörmögtem és próbáltam minél lazábban viselkedni, mintha egy cseppet sem érdekelne a fiú.

- Mindegy, nem is érdekel, mi az oka annak, hogy szóba sem álltok egymással. – mondta mély és megnyugtató hangján. – De jobb, ha minél hamarabb változtattok ezen.

- Tessék?

- Rá sem ismerek az utóbbi napokban. És gyanítom, hogy neked és az újdonsült barátodnak ehhez több köze van, mint a versenynek. – nézett rám nagy komolyan, és a pillantásától, mintha ezer tonnás súly nehezedett volna a vállamra. Az „újdonsült barát” kifejezés egyáltalán nem tetszett, hiszen még ha helyesnek is találtam és megkedveltem Chang Kyunt, ez közel sem volt ahhoz, amit Gun Hee iránt éreztem. Bár kit izgat ez egyáltalán? Gun Hee képes volt azért kiakadni rám, mert ezt a magányos fiút megpróbáltam jobb kedvre deríteni?! Nem mintha gonosz terveket szőttem volna vele, hogy kiejtsük őt!

- Ezt most miért mondod nekem?

- Szerintem beszélned kellene vele. – mutatott rá arra, ami egész végig a célja volt. Hát hogyne! Egyből felhúztam magam a szavain és mérgesen pislogtam rá, még a szemöldöke vonalának erősítésében is megálltam, hogy ránézhessek.

- Ha akar valamit, akkor keressen meg ő! – fojtottam vissza a dühömet és éreztem, ahogy megfeszül az állkapcsom. – Nem úgy tűnik, mint aki nagyon szenvedne és belehalna abba, hogy nem vagyok mellette.

- Ye Won, talán te nem mosolyogsz, amikor a közeledben van? – tette fel a költői kérdést, mire azon nyomban leeresztettem, mint egy lufi, és elképedve bámultam a fiú sötét szemeibe. Ennyire átlátszó lettem volna? Ilyen könnyen kiszúrta, hogy a mosolyom mű, hogy néha titkon Gun Heet figyelem, mikor ő ezt nem láthatja? – Ahogy te nem mutatod ki, hogy fáj és hiányzik Gun, úgy ő sem. Amúgy meg mit vársz? Férfiból van ő is, nem fog nyavalyogni azért, mert egyfolytában rád gondol!

Elnyílt szájjal, meghökkenve bámultam Joo Heonra.

Pár szavával képes volt elbizonytalanítani az eddig oly határozott hitemben, miszerint Gun Hee meg sem érzi a hiányomat, hogy csak egy holtsúly voltam számára, akit elviselt, mert több előnnyel járt a jelenlétem, mint hátránnyal. Talán tévedtem volna? Ez csak a pesszimizmusom által kitalált elmeszülemény volt, hogy valamivel magyarázza Gun Hee viselkedését? Egy gonosz szurkálódás, a legrosszabb eshetőség, amitől valójában rettegtem?

- Gondol rám? – az agyam pedig megragadt ezen a szinten és a többi nem érdekelte. Még ha nem is szerelemmel gondolt rám, akkor sem lettem volna elégedetlen, hiszen pár év alatt már megszoktam a gondolatot, hogy az érzéseim valószínűleg nem találnak viszonzásra, ha esetleg bevallanám neki, így meg sem kíséreltem. Jó volt mellette lenni és egy fontos helyet betölteni a szívében, ezt pedig nem kockáztattam volna.

- Még ti nevezitek magatokat barátoknak? – sóhajtott fel színpadiasan Joo Heon, mire elnevettem magam. – Ennyire nem ismeritek egymást?

Joo Heon gyengéd feddése megtette a hatását. Igaza volt, ostobán viselkedtünk Gun Heevel. Hiszen évek óta barátok voltunk, jobban ismertem, mint bárki mást az életemben. Hogy fordulhatott meg olyasmi a fejemben, hogy nem vagyok neki fontos?! Ostoba vagyok! Mosolyogva és vidáman folytattam tovább Joo Heon sminkjét, szilárd elhatározással a szívemben, hogy ma este, a műsor után beszélni fogok Gunnal. Nem akartam, hogy továbbra is így folytatódjanak köztünk a dolgok, szükségem volt rá, és talán neki is rám.

Mikor a srácok sminkje és frizurája elkészült, egy-egy váróhelyiségbe vezették át őket, hogy ott nézzék végig a másik csapat fellépését. Gun Hee volt az utolsó, aki elhagyni készült a helyiséget. Észre sem vettem, hogy szóra nyílt a szám, csak mikor meghallottam a saját hangomat.

- Gun Hee!

Megtorpant az ajtóban és lassan, szinte már kétkedve fordult hátra, hogy megnézze, ki kiáltott utána. Szemöldöke kérdőn emelkedett fel és apró ránc jelent meg a homloka közepén.

- Mindent bele! – mosolyogtam rá és felmutattam ökölbe szorított kezem, mutatva, hogy szurkolok neki. Elsőnek elképedt és szemei hatalmasra nyíltak, majd egy megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán, amitől szinte szárnyra kaptam. Annak ellenére, hogy szinte biztos voltam benne, Gun Hee nem lesz elutasító, ha teszek felé egy lépést, mégis görcsbe állt a gyomrom, ahogy vártam a reakcióját. De a szívem úgy dörömbölt a mellkasomban a mosolya után, mintha éppen megnyertem volna a főnyereményt. Csak ennyitől hihetetlenül könnyűnek éreztem magam…

***

- Merre van?! – tört fel belőlem a kérdés, amint megláttam Joo Heont az ajtóban, majd elsétálva mellette rontottam be a lakásukba. Tudtam, hogy óriási nagy hibát követtem el azzal, hogy idejöttem, de Joo Heon SMS-e után nem bírtam egyszerűen tovább ülni a fenekemen.

Rémülten és szinte őrült módjára kaptam le a cipőmet a bejárati ajtónál, aminek hatására fel is buktam a srácok ezernyi cipőjének egyikében, és térdre estem a folyosón, mire hangosan felnyögtem. Ami pedig a kezemben volt, mind hangos csattanással zuhantak velem együtt a földre.

- Jézusom, Ye Won! – borzadt el rajtam Joo Heon és a hónom alá nyúlt, hogy felsegítsen.

- Mi folyik itt?! – lépett ki valaki az egyik szobából számon kérő hangon, nagyokat ásítva, és hatalmasat dobbant a szívem, ahogy megláttam. Kiszabadultam Joo Heon kezei közül és rögtön a fiú elé vetettem magam. Megragadtam a karját és szinte belemásztam az arcába, hogy szemügyre vegyem jól van-e.

- Minden rendben?! – magas hangom még az én fülemet is bántotta, nem hogy Gun Heeét, aki még fel sem fogta igazán, hogy kit lát maga előtt. Szinte leesett az álla, ahogy rájött, itt állok a lakásuk kellős közepén.

- Mit keresel te itt?!

- Joo Heon azt mondta, hogy komolyan megsérültél, ezért jöttem, ahogy tudtam! – kiáltottam még mindig idegesen, és a sírás kerülgetett már, ahogy vártam Gun válaszára. – Mi történt?

- Mi a fenéről beszélsz, Ye Won? – pislogott rám nagyokat és a fejem felett elnézett Joo Heonra.

- Igazán szívesen! – mondta vidáman a hátam mögött álldogáló fiú, mire már nekem is rá kellett néznem. – Úgy nagyjából egy óra múlva jövünk haza a srácokkal, annyi időt kaptok!

Ezzel magára húzta a cipőjét és a kabátját, majd se szó, se beszéd kiviharzott az ajtón, néma csendbe borítva ezzel az egész lakást. Gun Heevel döbbenten bámultunk a csukott ajtóra és talán három percig meg sem mozdultunk, próbáltuk feldolgozni a dolgok ilyetén fordulatát.

- Joo Heon! – röhögte el magát hirtelen Gun, mire összerázkódtam meglepetésemben. Félve pillantottam fel rá, hogy mégis mit talált ilyen viccesnek ebben a szituációban. – Elképesztő ez a srác!

- Beavatnál engem is? – vontam kérdőre, mivel nem tetszett, hogy ő tudja, miről van szó, míg én nem. – Legalább annyit mondj meg, jól vagy-e!

- Persze, semmi bajom. – mosolygott rám, és megpaskolta a fejem tetejét, mint egy kiskutyának, amit enyhén szólva is utáltam, de most mégis pillangók szálldostak a gyomromban a hatására. – Úgy látszik, Joo Heon elintézte, hogy kettesben maradjunk, és megbeszéljük a dolgokat, míg ők házon kívül vannak.

Ahogy feldolgoztam az információkat, nekem is mosoly kúszott az arcomra. Ez a srác annyira figyelmes volt és csak jót akart nekünk. Ugyanis a negyedik kihívás után esélyem sem volt beszélni Gun Heevel, bármennyire is vártam a lehetőségre. Így folyton lemaradtam arról, hogy kibéküljünk, és ez így ment majdnem egy hétig, mígnem kaptam egy SMS-t fél órája Joo Heontól, hogy Gun Hee megsérült és azonnal jöjjek el hozzájuk. Majd elküldte a címet is, én meg lélekszakadva loholtam ide, hogy lássam, mi történt.

- Nála jobb barátot nem is kívánhatnánk magunknak. – néztem a bejárati ajtóra elérzékenyülve. Még ha nem is a legjobb módját választotta Joo Heon, hogy négyszemközt legyünk Gunnal, a figyelmessége meghatott. Annak ellenére, hogy rám jött a szívbaj a hírre, hogy Gun Hee megsérült, egyáltalán nem haragudtam rá. Legszívesebben egy hatalmas puszit nyomtam volna érte az arcára, de nem akartam sem őt, sem Gunt kiborítani ezzel.

Ismét Gun Hee felé fordultam, akivel összetalálkozott a tekintetünk, és a hirtelen boldogság, amit Joo Heon akciója okozott, el is szállt. Rájöttem, hogy a neheze még csak most következik, mivel nem tudhattam Gun Hee, hogy fog reagálni arra, amit mondani akartam neki. Vagyis… előbb ki kellett találnom, hogy pontosan mit is akarok neki mondani, mielőtt a reakciójától tartanék!

- Csak a tévében láttam eddig a lakásotokat. – jegyeztem meg bátortalanul. Mindig megnéztem az egyes epizódokat a tévében, vagy felvettem, ha úgy adódott, hogy az időm nem engedte.

- Nem igazán van látnivaló egy olyan lakásban, ahol tíz fiú húzza meg magát. – dörzsölte meg idegesen a tarkóját. – Vagyis csak kilencen.

- Sajnálom Yoonhot. – hajtottam le együttérzően a fejem. Ugyanis az előző kihíváson ő esett ki, ami mindenki számára nagy megrendülés volt, hiszen az a fiú már hetedik éve tengette napjait gyakornokként, holott csak húsz éves múlt nemrégen.

- Én is. – bólintott komolyan Gun és a pillantása elrévedt mellettem a földre. – Az micsoda?

- Mi? – követtem a tekintetét és a padlón heverő rózsaszín kendővel betakart négyszögletes tárgyra célozhatott, amit akkor ejtettem el, mikor térdre estem korábban. Majd kínosan feszengve vallottam be az igazságot. – Hoztam egy kis kaját, ha esetleg éhes lennél.

- Tényleg? – csillant fel a szeme, de aztán rendezte arcvonásait és ismét a laza stílusát vette elő, amit halványan megmosolyogtam. Kezdtem érteni, hogy miért mondják, hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út. Gun Heere pedig különösen igaz volt ez az állítás, mert ő nagyon is szerette a hasát! – Anya küldte?

- I-igen. – feleltem végül, úgy döntve, higgye csak azt, hogy az anyukája által készített ételeket hoztam, akkor jóízűen fogja majd enni. Odasétáltam érte, hogy felvegyem a földről. – Bár lehet kicsit megrongálódott, hogy csillapításként használtam előbb, az esésem során.

- Az ízére úgysincs hatással! – lépett mellém Gun Hee és elvette a kezemből a csomagolt ételt, mire hirtelen beszorult a tüdőmbe a levegő. Majd’ egy hónapja voltam utoljára kettesben és ilyen közelségben vele, így meglepett milyen erős hatással is volt rám a jelenléte. A torkom elszorult és inkább a földet kezdtem el mustrálni, hogy ne láthassa, milyen vörös pír öntötte el az arcom pillanatok alatt.

De a pillantásom valami egészen meglepő ragadta meg és most éreztem igazán, hogy az eddigi vörösségem piskóta volt ahhoz képest, amiben most tündökölt az arcom. Ugyanis eddig nem nagyon szenteltem neki különösebb figyelmet, de ahogy a kezdeti idegességtől, hogy a fiú megsérült, vagy a ténytől, hogy Joo Heon csapdájába estünk, eltekintettem - alkalmam nyílt jobban szemügyre venni Gun Hee öltözékét, ami nem túl sok ruhadarabból állt. Csupán egy fehér bővebb trikóból és egy feszülős fekete boxerből, ami nem hagyott sok tanakodnivalót, hogy mit rejthet az anyag maga alatt…

- Omo! – nyeltem egy nagyot és azon nyomban félrefordultam, de a nem kívánt kép (okés, talán ez erős túlzás, tekintve hogy jó párszor elgondolkoztam, mit rejtegethet Gun Hee a ruhái alatt, de azért ez így hirtelen kicsit sok volt még nekem is!) beleégett a tudatomba, és levert a víz a forróságtól, ami elöntötte az egész testem.

- Mi a… - kezdett bele értetlenül a fiú, de aztán neki is leeshetett, hogy eléggé hiányos az öltözéke, így hallottam, amint nagyokat lépve ott hagy a folyosón egyedül. – Bocs, Ye Won! Csak már aludtam, de mikor megjöttél felverve az egész házat, akkor…

- Semmi gond! – hebegtem zavartan, miközben hallottam, hogy az egyik szobában szedelőzködik. – Az én hibám, végül is csak úgy beállítottam ide, minden előzetes bejelentés nélkül!

Mikor kijött ismét az egyik szobából, ami a folyosóról nyílt, már egy melegítő nadrágot és egy cipzáras pulcsit viselt, kezében pedig ott volt az ételes doboz. Pár percig kínosan bámultunk egymásra, végül úgy döntött a fiú, hogy körbevezet a lakásban, ami keményen öt percig tartott, mivel nem volt éppen egy óriási lakhely a fiúknak, habár annál nagyobb kupi volt. De ezt elnéztem, hiszen mégiscsak kilenc fiúról volt szó, akik minden idejüket edzéssel töltik és nem azzal, hogy itthon a takarítónőt játsszák. Végül csendben leültünk a nappalinak mondható helyiségben a földre és nekiláttunk enni. Vagyis én csak csipegettem, míg Gun Hee úgy falta a kimchit, mintha hetek óta nem evett volna, de mégis jólesett látni, hogy így ízlik neki a főztöm. Közben kitárgyaltuk az előző kihívást és elmondta, hogy milyen fantasztikus érzés volt közönség előtt fellépni és meg tudná szokni, ha állandóvá válna az életében.

Miután közös erővel elmosogattuk az edényeket, bementünk az egyik szobába, ahol a két emeletes ágy egyikének az alsó részére ültünk le, de csak némán bámultuk egymást. Ugyanis most jött el az a pillanat, hogy ténylegesen arról kellett volna beszélnünk, ami ott lebegett kettőnk között, mégis mindketten féltünk hozzákezdeni.

- Én…

- Gun Hee…

- Mondd csak!

- Nem, mondd csak te nyugodtan! – udvariaskodott, aminek most az egyszer nem örültem.

- Sajnálom, hogy megütöttelek! – szaladt ki a számon villámgyorsan és törökülésben szembe fordultam vele. – Nem kellett volna, és nagyon szégyellem magam miatta.

Láttam rajta, hogy meglepte, hogy ezzel kezdtem, de csak zavartan beletúrt a hajába.

- Nem, Ye Won. – rázta a fejét és mélyen a szemembe nézett. – Nem kellett volna olyan durván beszélnem veled, nem lett volna szabad, mert nem érdemelted meg. Olyanokat mondtam, amit egy percig sem gondoltam komolyan.

Elhűlve bámultam a fiúra, ahogy végre hallottam azokat a szavakat a szájából, amire már hetek óta vártam és szinte rimánkodtam, hogy megtegye ezt a lépést. Elhomályosodott a látásom és letöröltem az arcomról a szememből kigördülő könnycseppeket. Olyan mérhetetlenül boldoggá tettek ezek a szavak, hogy úgy éreztem a szívem ki akar ugrani a helyéről.

- Ne sírj már, Ye Won! – nevetett ijedten és a keze közé fogta az arcom, majd a hüvelykujja gyengéd mozdulatával elmorzsolta a könnyeket, amik szabad utat találtak a felszínre. – Nem akarlak többször sírni látni! Aznap este is olyan borzalmasan éreztem magam, hogy megríkattalak, azt hittem, elsüllyedek szégyenemben.

- A-akkor miért nem jöttél utánam egyből?! – vontam felelősségre szipogva és remegő ajkakkal.

- Egyrészt szégyelltem magam azért, amit mondtam. – vallotta be töredelmesen és elengedte az arcom. – Másrészt dühös voltam rád még mindig.

- De miért? – bukott ki belőlem a kérdés azonnal és kétségbeesetten. – Hiszen nem tettem semmi rosszat, csak Chang Kyunon próbáltam segíteni, nem mintha szövetkeztem volna vele, hogy kiejtsünk a játékból!

Ahogy megismételtem a korábbi gondolataimat, még mindig nem értettem, hogy Gun Hee miért volt úgy fennakadva azon, hogy egy kis időt töltöttem együtt vele és megvigasztaltam azt a magányos fiút.

- Nem arról van szó! – rázta meg a fejét türelmetlenül és kissé idegesen.

- Hát akkor miről? – tudni akartam, hogy miért volt ennyire kiakadva rám, holott csak beszélgettem Chang Kyunnal. Tudni akartam, mi rosszat követtem el, hogy így kifordult magából és ilyesmiket vágott a fejemhez.

- Csak amúgy is stresszes voltam és sok minden járt a fejemben, aztán még azt is kellett látnom, hogy kettesben beszélgettek olyan meghitt helyzetben…

Megint kezdett felmenni benne a pumpa, nem szeretett magyarázkodni, vagy legalábbis nem volt hozzászokva ahhoz, hogy számon kérjék valami miatt. De most nem sétálhattam el emellett csak úgy, hiszen ez mégiscsak egy olyan dolog volt kettőnk között, ami miatt egy hónapig nem beszéltünk egymással.

- Elhiszem, hogy feszült vagy és megterhelő ez az egész verseny, de akkor sem rajtam kellett volna kitöltened a dühöd! – mondtam bosszúsan. – Chang Kyun pedig végképp nem tett semmi rosszat, de azt hallottam, még mindig úgy viselkedsz vele, mintha nem is létezne!

- Már megint az a srác, elképesztő vagy! – egy hitetlenkedő és rövid kacaj hagyta el az ajkát, majd olyan tekintetet vetett rám, amitől megfagyott a vér az ereimben. Pontosan olyan pillantás volt, mint a lépcsőházban legutóbb, mikor olyan csúnyán összebalhéztunk. Éreztem a szívem mélyén, hogy megint a szakadék széle felé araszolunk, holott egyáltalán nem erre számítottam, mikor Joo Heon elhagyta a lakást. – Mégis mi van köztetek?! Mióta nem beszéltünk, folyton együtt lógtok, hülyéskedtek és még csodálkozol, ha úgy érzem, hogy elárulsz?!

- Nincs semmi sem köztünk! – kiáltottam felpattanva, majd megálltam a két ágy között, így Gun Hee kénytelen volt felnézni rám, de ez nem tartott sokáig, mivel pillanatok alatt előttem tornyosult. Már láttam magam előtt ennek a beszélgetésnek a kimenetelét. Még csúnyábban fogjuk egymást megbántani, mint legutóbb. – Egyáltalán mit zavarna, ha lenne köztünk bármi?! Nem vagy sem a barátom, se senkim, hogy megszabd, kivel barátkozhatok vagy éppenséggel kibe lehetek szerelmes! A te ostobaságod ez az egész! Ha nem csak téged bátorítalak és nem csak veled vagyok együtt, akkor már elárultalak?! Térj észre Gun Hee, nem csak körülötted forog a világom!

Ezúttal én mondtam olyasmit, amit nem gondoltam komolyan, ezúttal az én számon csúsztak ki olyanok, amiket azon nyomban megbántam. A korábbi könnyeim még fel sem száradtak az arcomról, mikor már újabbak áztatták azt. Majd száznyolcvan fokos fordulatot tettem és kiléptem a szobából, de amint becsaptam magam mögött az ajtót, a mellette lévő falnak dőltem erőtlenül és összecsuklottam a földön. A kezeimbe temettem az arcom és némán zokogtam már megint.

El kéne mennem innen! Minél messzebb Gun Heetől!

De egyszerűen nem bírtam feltápászkodni, még csak a gondolatra is belefájdult mindenem, hogy felálljak és itt hagyjam Gun Heet. Mert féltem, hogy ha ezúttal elmegyek, akkor elveszítem őt örökre. Nem lesz többé visszaút, nem lesz még egy esélyem, hogy kibéküljek vele.

A szívem mélyén pedig reménykedtem, hogy ki fog jönni a szobából. Bíztam benne, hogy most nem fog cserbenhagyni és utánam jön, mielőtt túl késő lenne. Szinte hallottam, ahogy a léptei közelednek az ajtóhoz, majd félénken megtorpan előtte, de végül úgy dönt, még ha minden kötél szakad, akkor is tesz egy próbát. Kezét a kilincsre tette és halk surrogással nyílt ki az ajtó, majd megpillantottam a szemem sarkából piros papucsát, amibe fehér zoknis lába volt bújtatva. Elém lépdelt és letérdelt a földre, a combján nyugtatva a kezeit.

Elképesztően hiteles fantáziaképet tudtam alkotni!

- Sajnálom, Ye Won! – lehelte halkan, majd lassan kezdett tudatosulni, hogy nem csak képzelődöm. Gun Hee ezúttal tényleg utánam jött… Sötét szemei aggodalommal teltek meg és félve kereste a tekintetem. Bambán és kissé megtörten viszonoztam a pillantását. – Folyton olyat mondok neked, amivel fájdalmat okozok…

Kissé reszkető kézzel nyúlt az arcomhoz, amit gyengéden cirógatni kezdett, mire csak behunytam a szemem, hogy élvezhessem ezt a melegséget, ami az ujjaiból áradt a bőröm felé. Kivételesen azt a jelentést tulajdonítottam ennek a gesztusnak, amire már régóta vágytam. Azt a szerelmet képzeltem bele, amiért epekedtem Gun Heetől, mire csak még jobban ömlöttek a könnyek a szememből.

- Nagyon furcsa, ha ettől érzem azt, hogy fontos vagyok neked? – tette fel gyenge és bizonytalan hangon a kérdést, de nem nyitottam ki a szemem továbbra sem. Túlságosan élveztem ezt a képzeletbeli világot, ahol Gun viszonozza az érzéseim. – Minden egyes alkalommal, mikor dühös leszel rám, érzem azt, hogy fontos vagyok számodra és hogy sokat jelentek neked.

- Idióta vagy. - nyögtem fáradtan és halkan. – Egyszerűen megkérdezhetted volna, ha tudni akartad volna, valójában mennyire szeretlek…

- Micsoda? – talán a döbbent hangja, talán az, hogy végre kissé megnyugodtam, segített abban, hogy erőt vegyek magamon és kinyissam a szemem. Egy sápadt és elkerekedett szemű Gunnal találtam magam szemközt, ami rádöbbentett, hogy mit is mondtam az előbb.

Azt mondtam Gunnak, hogy szeretem?!

Egész végig ezt akartam elkerülni, egész végig nem akartam neki bevallani az érzéseimet, most meg pont akkor kell ezt kikotyognom, mikor amúgy is ilyen rosszul áll a szénánk?! Mikor azon bukik vagy áll a dolog, hogy mit mondok neki? Akkor kell ezt elmondanom, mikor éppen a barátságunk megtartásáért küzdök?! És még őt tartottam idiótának…

Megriadva és levegőért kapkodva támaszkodtam meg magam mellett, majd a falon feltolva magam álltam fel. El kell tűnnöm innen, mielőtt Gun bármit is mondhatna! Nem akartam hallani, hogy ő is szeret, de nem úgy, ahogy én őt. Nem akartam látni a szánakozást a szemében, hogy vissza kell utasítania.

- M-most mennem kell… - dadogtam halálra rémülve és egyből fordultam is az ajtó felé. Még az sem érdekelt, hogy a kabátom a nappaliban hever a földön, még a cipőmre sem lett volna szükségem, csak minél hamarabb szabaduljak innen!

- Ye Won! – ragadta meg a karom Gun Hee, amit hirtelen egy olyan bilincsnek éreztem, amitől egyszerre szabadulni akartam és mégis reménykedtem, hogy örök időkig a rabja leszek.

- Kérlek, engedj!

Aztán azon kaptam magam, hogy erősen megrántja a karom és pillanatok alatt a kezei között találom magam. Annyi behatás ért hirtelen, hogy az agyam képtelen volta feldolgozni ezt a sok információt…

A fiú nem eresztett, hanem inkább magához rántott, egyik karjával a derekamat szorította, a másik pedig a tarkómra csúszott és beletúrt hosszú hajamba. De talán ezek voltak az apróságok, amik csak mellékes tényként zúgtak az agyam hátsó zugában. Ami minden figyelmemet lekötötte, azok Gun Hee puha ajkai voltak, amik az enyémre tapadtak. Erősen nekinyomta az enyémnek, amitől egész testemben lefagytam és mozdulni sem tudtam.

Mi történik? Csak álmodom, igaz? Ez nem történhetett meg! Mégis… Bár igaz volna!

Pár pillanat múlva elvált tőlem, én mégsem mozdultam. Nagyokat pislogva meredtem rá és a mellkasom hevesen emelkedett fel-le.

- Ez… ez… - eddig terjedt a szókincsem jelenleg, de úgy tűnt, felfogta anélkül is, hogy kerek, egész mondatokba foglaltam volna a mondandómat.

- A fogadásunk nyereménye. – nézett rám félénken, majd kézen fogva húzott vissza a szobába az ágyára.

- Ezt… ezt…

- Igen, ezt találtam ki nyereményként. – bólintott, mire megnyaltam az ajkam. Még mindig kétségekkel fordultam az előbb történtekhez, mert féltem, hogy csak képzeltem a hirtelen stressz hatására, vagy esetleg elájultam és most éppen álmodom. De ahogy teltek a percek és még mindig nem ébredtem fel, illetve Gun sem cáfolta meg az előbbieket, kezdtem felfogni, hogy valóban megcsókolt.

Gun Hee megcsókolt…

- Miért? – ez volt az első, ami eszembe jutott, amint az agyműködésem nagyjából visszaállt a rendes működési tartományába.

- Nem elég egyértelmű? – jött zavarba és már megint a tarkóját dörzsölte, hülye szokása volt, hogy húzza az időt. De felemelte az összekulcsolódó kezünket, mire kérdőn néztem, hogy mit szeretne vele. – Még így sem?

A kezem szinte eltörpült az övé mellett, és akár egy gyerekével is össze lehetett volna téveszteni. Ahogy a bőrünk egymáshoz simult, mégis melegséggel és reménnyel töltött el.

- Azt akarod, hogy kimondjam, mi? – nézett rám elégedetlenül, de csak bólintottam. Ha kimondja, akkor talán elhiszem neki, akkor talán nem fogok úgy tekinteni erre az egészre, mint egy ködös álomra, ami csak fájdítani akarja a szívemet, hogy olyan dolgokat láttat velem, ami soha nem válhat valóra. – Szeretlek, Ye Won! Most már elégedett vagy?

- Mondd még egyszer! – szökött ki az ajkaim közül kétségbeesetten, mire Gun felnevetett és kisöpörte az arcomból a kósza tincseket. – Mondd még egyszer!

- Ne legyél telhetetlen! – kuncogott továbbra is a fiú és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Mégis hogy lehetséges ez egyáltalán?

Gun Hee arca elkomorult és kerülte a tekintetem, amivel csak még inkább növelte a kétségeimet. Féltem, hogy csak hazudik, hogy jobban érezzem magam, így remegő szívvel vártam a válaszát.

- Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el neked. – kezdett bele egy bocsánatkéréssel a történetbe a fiú, majd azzal folytatta, hogy belemerült a múltunkba és olyan sztorikat emlegetett fel, amiket jól ismertem, mégis egészen más megvilágításba kerültek, ahogy Gun Hee mesélte őket. Csupa olyan dolgot tudtam meg róla és az olyan cselekedetei mögött meghúzódó indokokról, amiket eddig nem értettem, hogy leesett állal hallgattam. Például mikor elkezdtem dolgozni egy kávézóban és az egyenruhámat túlságosan rövidnek találta, akkor jelenetet rendezett a helyen, mikor nem voltam ott, hogy mégis miféle munkamorál működik itt, hogy így hagyják flangálni a pincérnőket. Erre a tulajdonos egy héttel később már átváltott a hosszúnadrágra a felszolgálók között. Aztán mikor az iskolában a lányok zaklattak, hogy mutassam be őket Gun Heenek, akkor végül az egyikkel randira is ment, aminek egyáltalán nem örültem akkoriban, de most megosztotta velem, hogy milyen borzalmasan viselkedett a lánnyal egész végig. Így ezután senkinek meg sem fordult a fejében, hogy Gun után koslasson. És jó pár ilyen akadt még a múltból, míg el nem jutott a veszekedésünk kiindulópontjáig. Chang Kyunig. – Mikor megláttam, hogy együtt vagytok, teljesen elborult az agyam. Azt hittem, megkedvelted a srácot, főleg hogy később még rengeteg időt is töltöttél vele. Rettentően féltékeny voltam rá, de a büszkeségem egyszerűen nem engedte, hogy megközelítselek.

- Tényleg idióta vagy… - ráztam mérgesen a fejem. – Réges-rég el kellett volna mondanod! Azt hittem, hogy semmit sem érzel irántam, végig abban a tudatban voltam, hogy csak egy egyszerű barát vagyok számodra.

- Már kitaláltam, hogy akkor mondom el, mikor sikerül a debütálás. – motyogta. – De valahogy mindig lecsúsztam róla és nem úgy mentek a dolgok, mint ahogy terveztem. Azt akartam, hogy büszkén állhassak eléd.

- Gun Hee… - sóhajtottam elérzékenyülve és közelebb húzódtam hozzá, hogy a homlokomat az övének támaszthassam. – Szeretlek! Nincs más, akit jobban szeretnék ezen a világon nálad! Csak rád van szükségem, hallod?

Alig tudtam végigmondani, mert Gun keményen rátapasztotta a száját az enyémre. A kezdeti durvaságot a felfokozott érzelmeinek tudtam be, ami pillanatok alatt el is múlt és csak a gyengédség maradt a nyomában. Ajkai már óvatosan és lágyan kóstolgatták az enyémet, miközben egyik keze a tarkómra, másik a derekamra kúszott. Nyelve egyszer csak óvatosan lépett be az ismeretlen területre, amit szívélyesen üdvözöltem. Az édes csókunk, egy lassú és mély tánchoz volt hasonlatos, amiben Gun Hee irányított, és ezt egyáltalán nem bántam. Jó érzés volt, hogy biztos kezek között vagyok, hogy valaki vigyáz rám és megóv. Aztán hirtelen valami megváltozott, az édes és lassú csókunkba valami más költözött, amit fel sem ismertem először.

A karjaim éhesen fonódtak a fiú nyaka köré, ami izmoktól feszült és valamiért még többre vágytam belőle. Egyikünknek sem ez volt az első csókja, de mégis elsőnek érződött, mert olyasvalakitől kaptam, akibe fülig szerelmes voltam és akiért éltem-haltam. Most először éreztem ezt a belső tüzet és forróságot, ami ellepett az érintése nyomán. Amit eddig más csak piszkavassal bökdösött, hogy újra életet leheljen belé, Gun Heenek egyetlen lehelettel sikerült lángra lobbantania.

Vágytam Gun Heere. Nem volt elég ez az egy csók, kevésnek tűnt és a gyengédsége simogatott ugyan, de mégis elégedetlennek éreztem magam. Karjaimmal jobban magamhoz húztam, mire hirtelen megszakította a csókot.

- Ye Won… - zihálta a fiú és pár milliméter távolságot sikeresen kialakított közöttünk.

- T-talán nem v-volt jó? – kérdeztem idegesen és félve a reakciójától. Hiszen fontos volt az első benyomás, és még ha én élveztem is ezt a csókot, lehet, hogy ő nem így volt vele.

- Nem erről van szó! – mosolyodott el és olyan aranyos arcot vágott, hogy már majdnem megint lecsökkentettem köztünk ezt az apró rést, ami elválasztott tőle. – Csak ha tovább folytatjuk…

- Akkor? – hunytam le a szemem és alig bírtam visszafogni magam. Nem tudom, mi ütött belém, de kívántam őt. Teljesen ismeretlen volt számomra ez az érzés és nem tudtam neki parancsolni. Mindenem égett és bizsergett, nem tudtam, mit kéne tennem, hogy enyhítsek ezen a szokatlan éhségen.

De Gun Hee megválaszolta helyettem is a kérdést. Ugyanis azon kaptam magam, hogy az ágyán fekszem, miközben ő fölém tornyosul és égő szemekkel mér végig, amibe belepirulok. Az arcommal kezdte a mustrát, majd elidőzött a melleimnél és visszatért ismét a szemeimhez. Lassan lehajolt és azt hittem, meg akar csókolni, így enyhén elnyílt szájjal vártam az ajkai érintését ismét a számon, levegő után kapkodva.

- Nem kell elsietni semmit sem! – súgta a fülembe váratlanul. – Meg amúgy is itt vannak a többiek.

Ekkor hallottam meg a zajos beszélgetést a folyosóról, majd a zár kattanását, mire elkerekedett szemekkel löktem le azonnal magamról a fiút, aki nagy nyögdécselés közepette gurult le a földre.

- Ye Won! – kiáltott fel mérgesen és felült, hogy ne csak a hangjával, de a szemével is jelezze, mennyire nem tetszett neki az akcióm. De hát mit várt?! Mégsem láthatják meg a srácok, hogy egy ágyban fekszünk, holott most mindegyikükre nagyon dühös voltam, hogy nem tudtak még egy kicsit tovább elidőzni ott, ahol voltak.

- Bocsi! – rántottam a vállamon és kimásztam az ágyából, hogy menjek és üdvözöljem a srácokat, de két erős kar állított meg, amik a derekam köré fonódtak. – Gun Hee!

- Aztán csak óvatosan mostantól az új sráccal! – búgta a fülcimpám mellett, amitől kirázott a hideg, mert a lehelete a csiklandozta a bőrömet. Másfelől viszont rosszul érintett a megjegyzése, valószínűleg ennek köszönhette, hogy jó erősen rátapostam a lábfejére.

- Ne aggódj, majd bevetem ezt ellene, ha a közelembe jönne! – nyújtottam rá nyelvet és otthagytam a fájdalomtól vicsorgó fiút, de láttam a szemében, hogy mégis boldog, akárcsak én magam.

Gyorsan kirohantam a szobából, hogy Gun Heenek ne legyen még csak esélye sem újra elkapni, így egyenesen nekiestem Chang Kyunnak, akit majdnem fel is borítottam. A mosoly, ami az arcomon ült, le is lohadt, habár nem azért, mert nem örültem, hogy láthatom, csak nem akartam Gunnal még több vitát, így azonnal el is léptem a kezei elől.

- Sajnálom! – idegesen dörzsöltem meg a karom, ahogy láttam a hét sokkos szempárt a folyosón.

- Ye Won… - jött ki a szobából mögöttem Gun Hee, mikor ő is megtorpant a fiúk láttán, és a derekamra helyezte a tenyerét, hogy ne izguljak. Ezt senki sem láthatta, mégis jó érzéssel töltött el a gesztus, hogy próbál megnyugtatni. – Áh, visszaértetek?

Adta a lazát a fiú mellettem, de ő is feszült volt. Végtére is egy lánnyal együtt jött ki az egyik hálószobából, miközben alapvetően tilos lett volna bárkinek is feljönnie a lakásukba. És látva a fiúk arcát, valószínűleg Joo Heon nem avatta be a többieket zseniális tervébe, így nem tudtak róla, hogy egy jó ideje itt voltam már.

- Hogy kerülsz ide Ye Won? – jött a kérdés Shownutól, mire idegesen az ajkamba haraptam.

- Csak Gun Heehez jöttem, mert az anyukája küldött egy kis kaját és mostanában nem volt időm átadni neki. – improvizáltam hihetetlenül jól. Még a mosogató felé is mutattam, ahol a tálak már javában száradtak. – De most mennem kell, majd később odaadod a tálakat, jó?

Utóbbit már Gunnak mondtam és átfurakodtam a srácok között, akik még mindig nem nagyon tértek magukhoz. Felvettem a cipőm, a kabátomért már Gun ment el és adta oda, mert még mindig a nappaliban hevert az egyik ágyon.

- Örülök, hogy találkoztunk! – hajoltam meg a fiúk felé, akik már kezdtek kicsit megbarátkozni a gondolattal, hogy egy lány jött a barlangjukba, és nem szobormereven követték minden egyes mozdulatomat a pillantásukkal. – Jó éjszakát!

Joo Heon felé küldtem egy mosolyt, hogy tudja, minden rendben ment – vagyis a végeredményt tekintve mindenképpen jól mentek a dolgok. Gunra is vetettem egy félénk mosolyt és megindultam a bejárati ajtó felé.

- Lekísérlek! – szólalt meg hirtelen Chang Kyun, mire egyből Gunt kereste a tekintetem, aki ugyan nem volt boldog az ajánlat hallatán, de már nem is őrjöngött, ahogy meglátta mellettem a másik fiút. Így kissé nyugodtabban indultam el kifelé, nyomomban Chang Kyunnal. Ahogy pedig becsukódott mögöttünk az ajtó, azonnal meghallottam a fiúk hangját bentről.

- Mi a fene volt ez, Gun?

- Te szoknyapecér!

- Részleteket, minden mennyiségben részleteket!

- Már éppen ideje volt, Hyung!

- Elő a szaftos sztorival, most rögtön, Gun!

Ahogy hallgattam a fiúk izgatott, vidám és követelődző szavait, egyrészről belevörösödtem, hogy ilyen szituációba kerültem, másrészről pedig megnevetetett a fiúk viselkedése. Így az arcomon mosollyal sétáltam lefelé a lépcsőn, és megálltam az épület előtt, mikor leértünk Chang Kyunnal.

- Igazán nem kellett volna lekísérned! – mondtam zavarban, ahogy találkozott a pillantásunk. – Menj vissza, mielőtt meglátnak együtt!

- Ye Won! – szólított meg hirtelen komoly hangon, mire elszorult a szívem. Vajon mit akarhat? Talán meg akar fenyegetni, hogy elmondja az ügynökségnél, hogy itt jártam? – Örülök, hogy megoldódott a probléma Gun és közted!

Elkerekedett szemekkel csodálkoztam rá, amint kiejtette a száján ezt a mondatot. Mindenre, csak erre nem számítottam tőle. Sőt, el is szégyelltem magam, hogy ilyesmi jutott legelőször eszembe róla!

- Igazán csodálatos lány vagy. – folytatta tovább a fiú legnagyobb zavaromra és idegesen tűrtem a hajam a fülem mögé.

- Chang Kyun…

- Ha nem lenne ez a verseny, ha nem szeretnék debütálni és ha nem Gunba lennél szerelmes, akkor már rég elhívtalak volna randira. – mosolygott rám szomorúan, és szemei már megint egy magányos és elhagyatott kiskutyára emlékeztettek. Egy picit elfacsarodott a szívem a látványra, ugyanis kedveltem Chang Kyunt, és ha nem Gun lett volna az egyetlen számomra és ha nem lenne a verseny, akkor talán belé tudtam volna szeretni idővel.

- Túl sok a ha… - viszonoztam én is szomorú mosolyát, mert egy kicsikét összetört a szívem. Mégiscsak egy hónapot töltöttem vele, megismertem és megkedveltem. Akárcsak ő engem.

- De köszönöm, amit tettél értem. – hajolt meg enyhén. – Nélküled nem ment volna ilyen jól ez a pár hét. Köszönöm!

- Ugyan… - legyintettem kínosan feszengve és az arcomat legyeztem, mert a hűvös ellenére is égett a fejem a sok bók után, amivel a fiú dobálózott.

- De ha nem jönne össze mégse Gunnal, akkor én itt leszek! – kacsintott rám és ezzel vidáman szökkenve lépett be a forgóajtón, vissza az épület melegébe, mielőtt bármit is szólhattam volna.

Csak nevetni tudtam rajta és a levegőbe bokszoltam, ahogy végiggondoltam, mi minden változott meg alig egy óra alatt az életemben. Egy óra elég volt hozzá, hogy ráébredjek Joo Heon milyen egy jó barát, hogy még egyszer összevesszünk Gun Heevel és utána kibéküljünk. Hatvan perc elegendő volt, hogy a viszonzatlan szerelmemről kiderüljön, ő is már régóta figyel rám és követ a tekintetével. Elég volt, hogy rájöjjek az élet talán mégsem olyan borzalmas és képes örömöt is hozni a napjaimba egy olyan kívánság valóra váltásával, amit soha nem is reméltem volna. Úgy éreztem ennél jobb nem is történhetett volna velem…

***

Soha nem voltam még ilyen boldog életemben! Az utóbbi három hetet szinte rózsaszín felhők között töltöttem, ahogy megtapasztaltam, milyen érzés valakit szeretni és viszont szeretve lenni. Kiderült, Gun Heenek nem csak egy apró fellángolás volt az a mondata, hogy szeret, hanem komolyan is gondolta, így hivatalosan is elkezdtünk randizni. Habár ez közel sem volt olyan kapcsolat, mint amit elvárna az ember lánya a barátjától, mégis tökéletesen elégedett voltam vele.

Ugyanis Gun majdnem minden idejét próbákkal, videoklip felvétellel és a verseny utolsó fordulójára való készüléssel töltötte. Alig jutott egymásra időnk, csak a távolból figyeltük a másikat és mikor esténként a srácok elmentek a próbák után, a gyakorlóteremben találkoztunk. Igaz, hogy holtfáradt volt, de fél-egy órákat azért tudtunk együtt lenni, beszélgetni, nevetgélni és éreztem rajta, hogy sokkal jobb a kedve alapjáraton, mint a műsor bármelyik része alatt. Úgy láttam, megkönnyebbült és sokkal több ereje van a gyakorlásokra és edzésekre, mint eddig bármikor. Mindkettőnkre nagyon jó hatást gyakorolt, hogy végre nem kellett a másik elől eltitkolnunk az érzéseinket és szabadon kimutathattuk, ha kettesben voltunk.

Ami pedig a kimutatást illeti… Nem tétlenkedtünk ezen a téren sem! Nem mintha minden éjszaka akrobatikus mutatványhoz hasonlatos együttlétünk lett volna, mert hát nem feküdtünk le egymással (talán egyikünk sem állt még rá igazán készen, én legalábbis biztosan nem), de gyakoriak voltak a heves csókok és néha nehezen sikerült leállnunk csak ennyinél. Egyre nehezebben, de nem akartam elsietni a dolgot (mivel az elsőről volt szó nálam), illetve nem akartam elvonni nagyon Gun Hee figyelmét sem arról, ami valójában fontos volt most számára. A versenyről, ami eldöntötte a jövőjét…

***

- Ye Won! Hol vagy? Ye Won, az istenit! – hallottam egyre dühösebb és türelmetlenebb hangját Joo Heonnak, így felemeltem a kezem, megmutatva neki, hol vagyok.

Ami jelen esetben a kanapé mögötti eldugott zugot jelentette, de egyszerűen képtelen lettem volna most a szemébe nézni. Úgy éreztem megfulladok, alig kaptam levegőt, a zokogásom pedig sehogy sem akart alábbhagyni. A mellkasom szúrt a gyakori, de annál jelentéktelenebb levegővételektől, mert mintha az oxigénmolekulák nem akartak volna lejutni a légcsövemen keresztül a tüdőmbe. Az arcomat könnyek áztatták, a fejem majd’ szétrobbant, és ha én így éreztem magam, akkor ő mit élhetett most át?!

Nem hittem, hogy ez megtörténhet, soha nem gondoltam volna, hogy ez előfordulhat és mégis megtörtént! Mindig úgy gondoltam, hogy minden a legnagyobb rendben fog menni, minden az álmai, vágyai szerint fog alakulni, mégis más végeredményt kaptam.

Gun Hee kiesett.

Gun Hee kiesett…

Az utolsó forduló alkalmával nem hangzott el a neve a debütáló srácok nevei között. Még mindig képtelen voltam ezt feldolgozni. Mint egy rossz álom! Igen, csak egy rossz álom, csak fel kell ébrednem, most azonnal! Gun Heenek nyernie kellett volna, ott kellett volna lennie a hét fiú között, nem pedig a kiesettek között álldogálnia megtörve!

Amint kiderült az eredmény, a felforduló gyomrommal küszködve kirohantam a forgatási helyszínről és a mosdóba siettem, ahol kiadtam magamból a gyomrom tartalmát. Furcsa volt, de ettől egy kissé megkönnyebbültem, megmostam a számat és az arcomat, majd az öltözőben rejtőztem el. Egyedül akartam lenni és megbirkózni a gondolattal, hogy annak a fiúnak, akit szerettem, összetörték az álmait.

- Ye Won, szedd össze magad! – rántott ki a gondolataim közül Joo Heon és felhúzott a földről, de alig bírtam megállni a lábaimon. Ha nem tartott volna a karomnál fogva, valószínűleg összecsuklottam volna.

- Joo Heon…

- Nincs idő arra, hogy magadba zuhanj! – szólt rám mérgesen, mire megszeppenve pislogtam fel rá. Az ő szemei is vörösek voltak és látszott rajta, hogy sírt. Őt is ugyanúgy megviselte, hogy legjobb barátja nem került be a csapatba, hogy el kell váljanak egymástól és nem követhetik együtt tovább az álmaikat. Erre a gondolatra megint megindultak a könnyek a szememből. – Gunnak szüksége van rád.

Kétségbeesve néztem fel rá és kibuktak belőlem azok a szavak, amiktől valójában rettegtem.

- Mégis mit kellene mondanom neki? – a hangom olyan halk és gyenge volt, hogy Joo Heonnak nagyon kellett hegyeznie a fülét, hogy megértse a szavaimat. – Hogy nézzek a szemébe ezek után, Joo Heon? Mit mondjak neki, amitől jobban érezheti magát? Rettegek már csak a szeme elé kerülni is! Félek attól, hogy mit fogok látni bennük…

- Szüksége van rád, Ye Won. – ismételte meg az előző állítását a fiú és szorosan megragadta a vállaimat. Kis szemeivel szinte belém akarta szuggerálni a mondandóját. – Talán jobban, mint bármikor eddig. Én nem tudok meglépni innen, mert minden lépésemet kamerák követik, de te könnyedén meglóghatsz. Mellette kell lenned, mert ahogy ő neked, neki is te vagy a legfontosabb. Te hogy éreznéd magad, ha nem támogatna egy ilyen helyzetben?

- Rémesen… - leheltem és az agyam kezdte összerakni Joo Heon szavait egy értelmes mondattá, akárcsak a kirakós apró darabkáit. Igaza van! Gun mellett volt a helyem és most szorult csak igazán rá a segítségemre és a támogatásomra, ehelyett én itt ültem magamba roskadva. Még ha nem is találom a megfelelő szavakat, ha csak azzal is erőt adhatok neki, hogy ott vagyok mellette és támaszkodhat rám, akkor megteszem! Kiszabadultam Joo Heon kezei közül és az ajtó felé fordultam, de elkapta a karom.

- Már hazament, miután a végső felvételek befejeződtek. Nem tudom, hogy mihez akar kezdeni, de vigyázz rá, kérlek! – látszott a fiún, hogy mennyire aggódik Gun Heeért, így csak bólintottam egyet határozottan és megindultam a fiúk lakása felé.

Letöröltem a könnyeim maradékát az arcomról és úgy rohantam ki az ügynökségről, hogy majdnem fellöktem minden utamba kerülő embert. Az épület előtt fogtam egy taxit és elmondtam neki az úticélt, majd idegesen, remegő lábakkal vártam, hogy megérkezzünk a lakóépület elé, ahol Gun Hee minden bizonnyal éppen pakolászott. Beszéltünk korábban arról, hogy ha nem sikerülne a debütálás, akkor még aznap este elköltözne a srácoktól, mert nem akarta látni a szánakozást a szemükben és nem akarta a vigasztaló szavakat hallgatni. Így csak abban reménykedtem, hogy még időben elkapom, mielőtt eltűnne az éjszakában.

Mikor az autó lefékezett a keresett épület előtt, kifizettem a fuvardíjat és kirontottam a kocsiból. Időközben megeredt az eső, de mit sem törődve vele, inkább körbenéztem az utcán, hátha meglátom valamerre a fiút. Lihegve és elszorult torokkal kutatta a szemem a sötétséget. A szívem pedig kihagyott egy ütemet, amint kiszúrtam a jól ismert alakot a járdán, amint a bőröndjét vonszolja maga után.

Egy szempillantás alatt utána iramodtam, szinte gondolkozás nélkül vittek előre a lábaim. Lépteim hosszúak voltak, minden izmomat a tűrőképességem határáig feszítettem, mintha a száz méteres síkfutás világrekordját akartam volna megdönteni, ahol a célegyenesben az a fiú várt volna rám, akinek ölelő karjai közé akartam vetni magam.

- Gun Hee! – kaptam zihálva a keze után és megrántva azt fordítottam magam felé.

Elsőnek megdöbbent, majd egy fájdalmas mosoly jelent meg a szája szegletében. Nyúzott volt az arca és úgy tűnt, mintha napok óta nem aludt volna egy jót, amivel valószínűleg nem jártam messze az igaságtól.

- Gun Hee… - elfojtottam a torkomban készülődő sírásomat, nagyokat pislogtam, hogy a könnyek, amik a szemembe gyűltek, ne szabaduljanak el, mert nem akartam, hogy rosszul érezze magát tőle. Nem akartam, hogy még ennél is pocsékabbul érezze magát, és szégyenkeznie kelljen előttem, hogy nem sikerült nyernie.

- Kezdtem azt hinni, hogy úgy már nem érdekellek, ha nem lehetek idol. – jegyezte meg viccesen, de engem csak elborzasztott a könnyed stílusa. – Bár meg tudnám ért…

Nem hagytam, hogy végigmondja, a nyakába vetettem magam az utca kellős közepén. Az sem érdekelt, ha valaki felismeri, ha valaki meglát minket, még az elítélő tekintetek sem zavartak.

- Ne beszélj hülyeségeket, különben tényleg itt hagylak! – fenyegettem reszkető hangon, majd megéreztem a karjait, ahogy óvatosan viszonozzák az ölelésem. Az óvatosság pedig szép lassan eltűnt, és egyre jobban szorított magához, az arcát a nyakamba fúrta és éreztem, ahogy egész testében remeg és rázza a halk sírás.

Majd’ megszakadt a szívem, ahogy próbáltam vigaszt nyújtani ennek a fiúnak, aki úgy érezte most veszített el mindent. Ha ő meg is tört, én nem gyengülhettem el, valakire támaszkodnia kellett, és azt akartam, hogy én legyek az. Azt akartam, hogy erőt merítsen a jelenlétemből, még ha szavaimból nem is volt képes. Mert csak öleltem, simogattam a hátát, hogy megnyugtassam, de képtelen voltam megszólalni. Csendes társ voltam a szitáló esőben, mely erősebb akart lenni bármilyen viharnál, ami szembejöhet, bármilyen akadállyal szemben biztos támasz, amire Gun Hee örökké számíthatott.

Talán negyed órát álldogáltunk mozdulatlanul a járdán, mire alábbhagyott Gun sírása és eltolt magától. Az utolsó öt percben talán már csak ölelt és élvezte az ölelésem, de mindegy is volt. Akár egész éjszaka álltam volna így az esőben, ha azt kéri tőlem!

- Sajnálom… - krákogta és megtörölte az arcát, de már nem sós cseppek borították a bőrét, hanem friss, nagy esőcseppek.

- Szeretlek! – leheltem halkan és egy apró puszit nyomtam az ajkára. Nem tudom, hogy miért így válaszoltam a bocsánatkérésére, de csak úgy kibukott belőlem ez a vallomás. Gun Hee arcára pedig egy lágy mosoly kúszott, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. Még ha csak egy pillanatig is időzött ott, akkor is jó volt látni.

Aztán a semmiből hirtelen tüsszentettem egy hatalmasat, amit már a fiú sem tudott nevetés nélkül hagyni. Így kell elrontani a pillanatot, szuper vagy, Ye Won!

- Jobb, ha valami fedett helyre megyünk, mielőtt még megfáznál. – mondta és ismét megfogta a bőröndje fogantyúját, a másik kezével pedig az én kezemet ragadta meg.

- Jól vagyok! – ellenkeztem határozottan, de ahogy felfogtam, hogy már egy ideje itt áztunk az esőben, ami most már egyre jobban rákezdett, éreztem, hogy igenis fázok. – De azért rám férne egy forró fürdő…

- Nem akarok még hazamenni… - motyogta a fiú megtorpanva és hirtelen rájöttem, hogy nem állt még készen szembenézni az anyukájával és elmondani, hogy csalódást okozott neki, mert megint nem sikerült debütálnia. Fel akartam ajánlani a mi házunkat, de az majdnem olyan volt, mintha hazament volna. Mert az én anyukám is úgy aggódott Gunért, mintha a saját fia lett volna. – Mit szólsz ahhoz?

Követtem Gun pillantását és egy motelt nézett bizonytalanul. Egy motel… A torkomba ugrott a szívem a gondolatra és elpirultam. Egy motelben Gun és én? Végül is nem olyasmi lenne, amit annyira elutasítanék, ha úgy alakulna a helyzet, de mégis zavarba jöttem a lehetőség miatt.

Aigoo, mire is gondolok?! Hiszen most esett ki a versenyből, kinek lenne most az az első gondolata, hogy lefeküdjön valakivel… Gyönyörű volt, Ye Won, ehhez csak gratulálni tudok neked!

- Jól van. – bólintottam és végül bejelentkeztünk a motelbe, ahol egy kis szobát vettünk ki egy franciaággyal a második emeleten. Tekintettel arra, hogy teljesen átáztunk, kértünk fűtést is, és azonnal elmentem lezuhanyozni.

A forró víz hatására sem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy ma este történni fog valami. Még ha Gun nem is érezte a legjobban magát, mégiscsak egy ágyban fogunk aludni! És mint mondta Joo Heon, Gun is férfiból van – még ha nem is pontosan ilyen szövegkörnyezetben használta ezt a kifejezést. Kaptam egy pólót és egy rövidnadrágot a fiútól, hogy azt vegyem fel, miután elkészültem a fürdéssel.

- Kész vagyok, ha gondolod, akkor mehetsz! – ajánlottam fel a zuhanyzás lehetőségét neki, miután végeztem. Amint kiléptem az ajtón, máris magamon éreztem a pillantását, így zavaromban odabotorkáltam az ágyhoz, majd bebújtam a takaró alá.

- Rendben. – felelt és bevonult a fürdőbe, amit egy megkönnyebbült sóhajjal jutalmaztam. Az oldalamra fordultam és hallgattam, ahogy a víz sugárban jön a zuhanyrózsából és elképzeltem, ahogy végül a lefolyóban eltűnik, miután felmelegítette Gun fáradt és kihűlt testét.

Körülbelül tizenöt percbe telt, mire kikászálódott a fürdőből és egy pólóban, meg egy alsónadrágban bemászott mellém az ágyba. Éreztem, ahogy a matrac megsüllyed a plusz súlytól és mélyen beszippantottam Gun finom illatát. Ezt a tusfürdőt én választottam neki két évvel ezelőtt a születésnapjára és úgy látszott, azóta is még mindig ilyet használt.

- Imádom ezt a tusfürdőt. – jegyeztem meg hangosan megismételve a korábbi gondolataimat.

- Tudom. – éreztem a hangján, hogy mosolyog, de nem láthattam, mivel háttal voltam neki, az ágy széle felé fordulva. Félhomály volt, mert a környező épületek, lámpák és reklámtáblák fényei mind bevilágítottak a szobába. – Rajtakaptalak, mikor egyszer-kétszer a ruhámat szagolgattad.

- Micsoda?! – fordultam meg azonnal, hogy láthassam az arcát, mert én bizony ilyenre nem emlékeztem. – Kizárt dolog, hogy ilyet tettem volna!

Gun Hee csak pimaszul vigyorgott rám és leesett, hogy csupán ugratott.

- Nem volt vicces, nem vagyok ilyen perverz. – dörmögtem és lebiggyesztettem a számat, habár egyáltalán nem haragudtam rá. Bár egy kicsit erőltetettnek tűnt a mosolya, mégis rettentően értékeltem, hogy próbálkozik.

- Igazad van, nem így történt. – egyezett bele végül a fiú, mire kérdőn néztem rá. – Mikor azt hitted, hogy alszok, akkor szagolgattál meg, mint egy kutyus.

Na, erre viszont nem tudtam mit mondani, mert erre az esetre nagyon is emlékeztem. Még azelőtt történt, hogy Gun Heet beválogatták a műsorba és éppen ott aludtam náluk. Az anyukája megkért, hogy vigyek neki egy pohár vizet és gyógyszert a megfázására, de már aludt, mire bementem. Vagyis ezek szerint annyira mégsem… A lényeg a lényeg, hogy tényleg párszor beleszippantottam a levegőbe, mikor ott jártam.

- Ha fent voltál, akkor szólhattál volna. Mire volt ez jó? – kérdeztem kissé sértődötten.

- Kíváncsi voltam, mit teszel.

- És?

- Akkor lettem biztos benne, hogy kedvelsz. – mondta halkan és a szavai búgtak, mintha egy nagyon kellemes emléket idézett volna fel. – Megcsókoltál aznap este.

Az ajkamba haraptam, ahogy eszembe jutott az a jelenet.

- Csak egy apró puszi volt. – dünnyögtem. – Különben is, azt hittem, az lesz az első és az utolsó is egyben. De várjunk csak, már azóta tudtad, hogy érzek irántad?!

Ahogy eljutott az agyamig, hogy Gun Hee akkor éjszaka ébren volt és tudatában volt, mit tettem, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Úgy éreztem magam, mint egy rettentő béna kukkoló vagy saseang fan, akit még rajta is kaptak a kémkedésen.

- Tudod, milyen boldoggá tettél aznap este? – vetett rám egy gyengéd pillantást, ahogy felkönyökölt és megvilágította az utcáról beszűrődő fény az arcát. Szinte a csontomig hatolt az a sötét szempár és mintha belelátott volna a lelkembe, aminek hatására felrémlettek bennem ismét azok az érzések: azt akartam, hogy ez a fiú az enyém legyen, és csakis az enyém.

Tenyerem észrevétlenül csúszott az arcára és közelebb hajoltam hozzá, hogy megismételjem a pár hónappal ezelőtti cselekedetem. Ajkaim gyengéden az övének nyomtam, de Gun Hee nem reagált rá, így értetlenül húzódtam el tőle.

- Mi a baj? – talán nem akarja most? Megérteném, ha így lenne. Nem biztos, hogy olyan hangulatban volt, hogy egyáltalán hozzám érjen, nemhogy megcsókoljon.

- Szeretnéd, ha megismétlődne az az este? – kérdezte annyira lecsökkentve megint a távolságot közöttünk, hogy szája már az enyémet súrolta. – Vagy ezúttal nyissam ki a szemem a csók után?

Lehelete cirógatta a számat és nem szavakkal válaszoltam neki, ez a pár milliméter semmiségnek tűnt. Puszit adtam a szájára és csak ennyi kellett neki. Nem hagyta, hogy túl messzire jussak. Elkapta a derekam és fölém gördült félig. Ajkait az enyémre tapasztotta és heves csókcsatába invitált, nyelve forró volt, játékos és szenvedélyes. Egyszerre volt vad, akár a tenger és gyengéd, mint a simogató szellő. Az egyik kezén mellettem támaszkodott, a másikkal viszont felfedező útra indult a testemen. Elsőnek csak óvatosan cirógatta a nyakam, vállam, oldalam és combom, miközben egy pillanatra sem szakította meg a csókunkat. A levegővételem egyre szaporábbá vált, a mellkasom hevesen emelkedett fel és le.

Aztán Gun keze a belső combomra tévedt, és egyre lejjebb és lejjebb simogatott, míg egy olyan helyre nem ért, hogy mindenem belebizsergett és kirázott tőle a hideg. Egyszerre volt izgató, de mégis mintha tilosban jártunk volna. Gun megérezhette a riadalmam, mert félbeszakította a csókot.

- Ye Won… - ziháló hangján éreztem, hogy már ő is a kellő állapotban van, majd egy újabb csókot lehelt az ajkaimra. – Szeretnéd…?

Bátortalan kérdés volt, de rögtön értettem, mire céloz. Próbáltam összeszedni a gondolataim és végiggondolni, milyen következményekkel jár majd a válaszom. Ha azt mondom nem, akkor leállunk itt, esetleg még tovább csókolózunk, de Gun tiszteletben fogja tartani a kérésem. Ebben biztos voltam, soha nem kényszerítene rá, ha nem akarom.

De ha belemegyek, akkor megtesszük. El fogom veszíteni a szüzességem, méghozzá azzal a fiúval, akit szerettem. Ebben mégis mi rossz lehet? Akármennyire is törtem a fejem semmi ellenérv nem jutott eszembe, hogy miért ne tehetnénk meg. Már rengetegszer feszegettük a határainkat, mióta járni kezdtünk, de most voltunk valóban olyan helyzetben és helyen, hogy komolyan szükség legyen a döntésre. Akartam Gun Heet, akárcsak ő engem. Ha később, ha most tesszük meg, a körülmények változatlanok lesznek. Szerettük egymást.

- Nem szeretném, ha csak azért mondanál rá igent, mert vigasztalni próbálsz, vagy mert félsz nemet mondani nekem, mert nem akarsz megbántani. – suttogta Gun és végigsimított az arcomon.

- Én sem szeretném, ha csak azért akarnád, mert vigaszra van szükséged és éppen kéznél vagyok. – feleltem belesimulva a tenyerébe.

- Ettől nem kell félned. – nyomott egy puszit a számra, amit egy csókká mélyítettem, megadva a kérdésére a választ. Meg akartam tenni. Méghozzá Gun Heevel.

Gun szabad keze, ami nem a súlya megtartását szolgálta, a nyakamra kúszott, majd a vállamra és idegesen konstatáltam, mikor bátortalanul a mellemen állt meg. A kölcsönkapott ruháim alatt nem volt semmi sem, így egyből megéreztem a forróságot, ami a tenyeréből áradt. Gyengéden masszírozni kezdte hol az egyiket, hol a másikat, én pedig egyre jobban lihegtem bele az egyes csókokba, amikkel elhalmozott. Karom önkéntelenül fonódott a nyaka köré és húztam teljesen magamra a fiút, így kénytelen volt a másik oldalamon is megtámasztani magát a kezével, ahelyett, hogy kerek melleimmel foglalkozott volna.

Átvetette egyik lábát fölöttem és vibráló szemekkel meredtem fel rá, ahogy úgy pillantott rám, mintha nem látott volna nálam csodálatosabb teremtést még a világon. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de én is érezni akartam őt, akárcsak korábban ő engem. Így ujjaim a nyakáról a mellkasa felé vonultak, végigtapogatva a feszes izmokat a póló alatt, de egyszerűen ez nem volt elég. Minek volt ez a póló rajta?! Lejjebb nyúltam és megfogtam alsó szegélyét, majd elkezdtem felfelé húzni, és mivel nem tapasztaltam ellenállást, egy könnyed mozdulattal le is vettem Gun Heeről. Láttam már korábban is félmeztelenül, de még mindig lenyűgözött a kidolgozott teste, a kockák a hasán, izmos karja, és a tenyerem önkéntelenül is az alhasánál simogatta a finom bőrét, aminek alig bírtam ellenállni.

- Ez csikiz. - mosolyodott el a fiú hirtelen, mire én is viszonoztam a gesztust. – De…

Kérdőn néztem rá fel, mikor megakadt a mondat elején és nem folytatta azonnal.

- Mi az?

- Így elég egyenlőtlen az állás. – pillantott a pólómra, jelezve, mit szeretne, mivel az még mindig fedte a testem, holott ő már szinte minden ruhájától megszabadult. Vagyis megszabadítottam tőle… Tisztára zavarban - mint mikor ki kell állni az osztály elé és be kell mutatkozni, csak körülbelül ezerszer rosszabb volt ezúttal - nyúltam a pólóm aljához, de Gun Hee elkapta a csuklóm. – Nem hagyod meg nekem a megtiszteltetést…?

Annyira izgultam, hogy csak bólintani voltam képes, mire Gun ahelyett, hogy egyből nekiesett volna a felsőnek, a nyakamat kezdte beborítani gyengéd csókokkal. Ajkai lágyan vándoroltak a bőrömön és behunyva a szemem élveztem minden egyes pillanatát. Még azzal sem törődtem igazán, hogy az ujjai a csípőmnél matatnak és elkezdi egyre feljebb tolni a pólót, míg egyszer csak már a fejemen bújtatta át. Akkor tudatosult csak bennem, hogy teljesen fedetlen keblekkel fekszem alatta, mikor megláttam, ahogy méricskél.

Azonnal félrefordítottam a fejem, mintha ezzel meggátoltam volna, hogy Gun Hee egy pillantást is vessen rám. Erővel kellett visszatartanom a kezeim, hogy ne takarjam el magam előle.

- Ye Won! – hangja rekedt volt és mintha valamivel nagyon küszködött volna. – Nézz rám!

Nem tudom, hogy miért, talán a furcsa hangja miatt, de rá emeltem a pillantásomat, és elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam, hogyan is mered rám sötét szemeivel.

- Gyönyörű vagy! – megnyalta ajkát és szinte küzdött azért, hogy visszafogja magát. – Ne érezd magad kényelmetlenül előttem! Gyönyörű vagy és te vagy az egyetlen, aki kételkedik ebben.

- Gun Hee… - elkaptam a nyakát és magamra húztam, ezután hogy állna ellen neki bárki is?! Hogy képes ilyeneket mondani? Hogy képes minden bizonytalanságomat, félelmemet és kétségemet, csupán néhány szavával és pillantásával elűzni?

A csókunk vad volt, és ahogy a melleim az ő mellkasához értek, ahogy meztelen bőrünk egymást ingerelte, forróság öntött el egész testemben. Csak a testének érintése, mindennemű akadály nélkül is már felért egy kínzással. Annyira izgató, annyira jó volt…

Gun Hee kezei ismét vándorútra keltek és megálltak a két dombnál lefelé menet. Hol kezeivel masszírozta gyengéden őket, hol pedig szájával vette kezelésbe egyszer egyiküket, másszor másikat. Majd mikor úgy érezte jó munkát végzett, tovább kúszott lefelé, puszik sorozatával jutalmazva hasam minden porcikáját. Ujjai végül megakadtak a nadrágom szegélyénél és csak egy pillanatig haboztunk mindketten, megadtam neki a választ ki nem mondott kérdésére és lekerült rólam az utolsó ruhadarab is.

Gun Hee visszatért az ajkaimhoz, miközben egyik keze a combjaimnál járt idegesítően lassú köröket. Bizsergett az egész alsó felem és vártam, hogy Gun Hee mikor szánja rá magát a következő lépésre. Végül keze a lábam közé tévedt és egy halk sóhaj hagyta el ajkam, amint kényeztetni kezdett odalent. Egyszerre éreztem kínosnak, hogy megérint ott, de a másik felem – egyre nagyobbik felem – szinte rimánkodott, hogy csinálja még. Egyre többször lihegtem bele Gunnal való csókunkba, egyre inkább kapkodtam levegő után, miközben ujjaim végig Gun testét simogatták.

Meglepő és furcsa érzés volt, mikor a simogatása helyett egyik ujját belém nyomta, majd lassan ki-be mozgatta azt. Beharaptam az alsó ajkam, ahogy élveztem Gun minden érintését, ujjai játékát és egyre hevesebb mozgását. Nagy ritkán halk sóhajaim közé egy-egy kisebb nyögés keveredett zavaromra, de Gun csak a fülembe súgta, hogy nyugodtan adjam ki magamból, nem zavarja.

Végül kihúzta ujjait belőlem és megkönnyebbülten engedtem el magam a takarók között. Éreztem, hogy feláll az ágyról, majd a táskában kutat. Oh, tényleg, a gumi! Pár pillanat múlva megint mellettem termett és éppen kinyitotta az apró zacskót a kezében, mikor félbeszakítottam.

- Várj egy kicsit! – féltem ugyan minden egyes mozdulatomtól és szavamtól, de azok után, amiben Gun részesített, úgy éreztem, nekem is adnom kell valamit. Tudtam, hogy ez nem az adok-kapokról szól, mégis azt akartam, hogy ő is ugyanannyira élvezze az egészet, mint én.

- Ez nem szükséges, Ye Won! – tiltakozott erőtlenül a fiú, mikor az alsónadrágja széléhez nyúltam.

- Gun Hee… - leheltem a szájába a nevét és lejjebb toltam az alsóneműt, végül a fiú segítségével megszabadítottam a kényelmetlenné vált ruhától. Rettenetesen zavarban voltam és remegő kezekkel nyúltam hímtagjához, amit kitörő sóhajjal fogadott, így kissé leengedtem a kezdeti idegességemből. Nem teljesen voltam benne biztos, hogy jól csinálom-e, amit teszek, de Gun Hee mindenben segített, elmondta, mit hogy tegyek és úgy látszott jó utasításokkal látott el, mert egyre gyakrabban remegett meg a kezeim között.

- Ye Won! – tört ki belőle, és egy mozdulattal fölém gördült ismét, majd az ajkait az enyémre tapasztotta, és éhesen falta őket, miközben ujjai megint a kényes pontomat kezdték el ingerelni. Éreztem, hogy megint síkossá válok odalent, így Gun Hee, felhelyezte alsó tagjára a gumit, majd a lábaimat felemelve hajolt le hozzám, hogy egy gyengéd puszit nyomjon a számra. Ahogy megéreztem a bejáratomnál az érintését, egy pillanatra megijedtem, de Gun Hee meleg és féltő pillantása eltüntette a bizonytalanságomat. Tudtam, hogy nem lesz kellemes, tudtam, hogy elsőre fájni fog, és mikor elkezdte beljebb tolni, felszisszentem és a körmömet a hátába vájtam akaratom ellenére is, de nem úgy tűnt, mintha Gun Hee ezt annyira bánta volna. Könnyeket csalt a szemembe, ahogy egyre beljebb hatolt és önkéntelenül is megfeszítettem minden izmomat.

- Próbáld elengedni magad! – puszilt meg a fülem tövénél lihegve. – Ne légy olyan merev, hagyd, hogy elernyedj odalent!

Megpróbáltam úgy tenni, ahogy kért és kissé el is múlt a fájdalom az alsó felemből. Nagyon lassan még beljebb tolta magát, nem volt kellemes érzés, sőt még mindig fájt, de már közel sem annyira, mint korábban. Hagyott időt mindkettőnknek, hogy megszokjuk a helyzetet, majd lassú mozdulatokkal kezdett el mozogni ki majd be.

Elsőnek még mindig csak a fájdalmat éreztem, amit az ajkamba harapva viseltem el, mert tudtam, hogy Gun Hee a tőle telhető leggyengédebb próbál lenni. Tudtam, nagyon igyekszik, hogy a lehető legkisebb fájdalmat okozza, így csak összeszorított fogakkal tűrtem. De aztán valami kezdett megváltozni Gun Hee folyamatos mozgása közben, valami olyasmit ébresztett fel bennem, amit korábban még nem éreztem. Valami bizsergő forróság kezdett úrrá lenni rajtam, egyre többször nyögtem fel kéjesen Gun Hee dinamikus mozdulatai során. A fiú is egyre hangosabban és sűrűbben lihegett, sőt, inkább zihált, miközben néha ajkunk csókban forrt össze. Az a valami pedig egyre inkább közeledett, ahogy a fiú gyorsított a tempón. Lábaim csípőjére fontam, hogy jobban hozzám férjen és minél inkább kiteljesedhessen a mozgása során mindkettőnk.

- G-Gun… H-hee… - nyögtem, amikor már éreztem, hogy nincs messze a csúcs. Az a mindent beborító mámor hirtelen csapott le, mint a nyári zápor egy napsütés délutánon. Egy pillanatra elvesztettem az időérzékem, minden egybeolvadt és azt sem tudtam, merre van a fent és merre van a lent. Ahogy minden izmom megfeszült a testemben, és annak a fiúnak a nevét nyögdécseltem, akit mindennél jobban szerettem, éreztem, hogy ő is eljut arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút. Abban a pillanatban a testünk, mintha eggyé vált volna, egy burok nélküli érzékeny, lüktető ideggóccá, ami a legkisebb érintésre is hevesen reagál. Nem volt te vagy én, nem volt enyém vagy tied, csak a mi és a miénk létezett abban a pillanatban.

Lihegve, egymás nyakába borulva vártuk, hogy a kielégülés utolsó hulláma is elhagyja testünket és Gun Hee kimerülten borult mellém az ágyra, majd átkarolva bújt hozzám. Heves légzésünk betöltötte az egész szobát, mást nem is lehetett hallani, csak a néha el-elhúzó autók halk morgását, amint elhaladnak a szobánk előtt.

- J-jól vagy? – érdeklődött halkan a fiú, mikor izzadt tincseimet félresöpörte az arcomból. Még néha rázott a hideg, vagy a beteljesülés utóhatásait éreztem még, mikor kinyitottam a szemem, hogy láthassam Gun Hee barna szemeit, amik most egészen szénfeketének tűntek.

- Mondjuk. – rántottam aprót a vállamon fáradtan, miközben beletúrtam a hajába és közelebb vontam egy lágy csókra. Kissé fájt az alsó felem még mindig, de tudtam, hogy majd elmúlik később, így nem említettem neki. – Te?

Csak egy baromi perverz és elégedett mosolyt villantott rám, mire kiszakadt belőlem a nevetés és kínosan feszengve csaptam meg a mellkasát. Okés, talán nem arra voltam kíváncsi, hogy fizikailag jól van-e, hanem hogy milyennek találta az együttlétünket. Mivel nyilvánvalóan nem ez volt neki az első, így nem hiába tartottam attól, nem volt maradéktalanul elégedett. De Gun csak a nyakamhoz nyomta az arcát és kényelmesen elhelyezkedett mellettem, majd ránk húzta a takarót.

- Tudod, hogy mióta vártam erre? – puszilgatta meg a nyakam tövét lágyan.

- Hogy megdönthess? – fintorogtam elégedetlenül és már most megbántam a kérdésemet. Végül is a pasik mind egyformák, bele van kódolva a DNS-ükbe, hogy minden csinos, szembejövő nőt meg akarjanak fektetni.

- Ye Won! – emelkedett fel rólam és összehúztam magam a tekintete alatt, ahogy rám nézett. – Tényleg úgy tűnt, mintha csak erre ment volna ki a dolog? Hogy megdöntselek?

- Nem. – ráztam meg azonnal a fejem, mert nagyon is messze állt ez a fiútól. – Sajnálom…

- Szeretlek, Ye Won. – fogta a keze közé az arcomat és ebben a három szóban ott vibrált, minden irántam táplált érzelme, amitől úgy éreztem túlcsordul a szívem. – Az, hogy együtt aludtunk, csak egy módja volt annak, hogy kimutassuk ezt egymásnak. Egy igen kellemes módja…

- Gun Hee! – nevettem el magam a hozzáfűzött megjegyzésén.

- Egy kis gyakorlással pedig még kellemesebb lesz neked is. – simogatta meg a hasfalam játékosan és a célozgatása, hogy bizony nem ez volt az utolsó együtt töltött éjszakánk, egyszerre árasztott el izgalommal és egy kis félelemmel is. Reméltem, hogy legközelebb már kevésbé lesz fájdalmas…

- Köszönöm. – motyogtam sután és az alkarját cirógattam, miközben beszéltem. – Köszönöm, hogy így vigyáztál rám, és még ha nehéz is volt, akkor is visszafogtad magad!

Mikor már bennem volt, akkor éreztem, ahogy küzd az ösztöneivel, hogy gyorsabb és vadabb tempóra váltson, mégis ellenállt. Nem tudtam, hogy más fiúk milyenek voltak, de Gun Hee figyelmessége igazán meghatott.

- Ennél tökéletesebben el sem tudtam volna képzelni ezt a pillanatot. – elérzékenyülve pislogtam fel rá és szorosan bújtam oda hozzá, mire viszonozta az ölelésem.

- Óvatosan, ha nem akarsz második menetet! – búgta a fiú és egyik tenyerével megmarkolta a fenekem, majd végigsimított a combomon, mire összerázkódtam.

- Mégis mit csináltam?! – néztem rá értetlenül, de csak egy sokatmondó pillantást vetett rám. A melleim a mellkasának szorultak és lenti tagja éppen az enyémnek feszült, így kezdtem érezni, hogy tényleg megint felkeltettem az érdeklődését. – A te hibád, hogy már ennyi is elég hozzá…

- Inkább a tiéd! – támadta le az ajkaim, de végül megállt csak a csóknál, amiért hálás voltam. Még nem voltam készen egy újabb körre és talán ezt ő is sejtette.

Csendben feküdtünk egymás mellett és néztük a változó fényeket a plafonon, amit az elhaladó autók fényszórói alkottak. Lassan kezdett tudatosulni bennem, hogy tényleg megtettük a fiúval és ez olyan mérhetetlen nagy örömmel töltött el, hogy ugrálni tudtam volna az ágyon. Egy hónappal ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy Gun Hee karjai között fogok feküdni, képen röhögöm. De most mégis itt voltunk, szerelmesen és boldogan, mintha a világon semmi problémánk nem lett volna. Aztán eszembe jutott, hogy miért is kötöttünk ki ebben a motel szobában, mi sodort minket egymás ölelésébe…

- Most mihez fogsz kezdeni? – sutyorogtam félénken. Nem akartam elrontani a hangulatot, de másra sem tudtam gondolni, mint hogy mi lesz így Gunnal, hogy kiesett a versenyből.

- Hogy érted?

- Holnap hazamegyünk? – látszólag fogalma sem volt, min járt az eszem.

- Muszáj lesz, ha nem akarod fizetni a szobát.

- Gun Hee, tudod, hogy értem…

- Mégis mi lenne? Mi változott? – tette fel a kérdéseket, mire kíváncsian néztem szemeibe. Olyasmit pillantottam meg bennük, amire az utcán való kiborulása után nem számítottam volna. Határozottságot. – Nem sikerült a debütálás, ez a fájó igazság. Természetesen dühös vagyok és csalódott, de a többieknek ezzel szemben örülök. Kicsit irigy is vagyok rájuk, ami azt illeti, de ebbe bele kell törődnöm.

- Szóval nem adod fel? – ajkaim közül reménykedve és egyben meglepődve is hangzottak el ezek a szavak. Egyszerre szerettem volna, ha folytatja, de a feladás is csábítónak tűnt, mert nem akartam látni, hogy esetleg megint kudarcot vall.

- Hogy adhatnám fel? – mosolygott rám. – Ez az álmom és addig nem fogom feladni, míg van bennem egy csöppnyi kis akaraterő is. Úgy teszek, mintha ez a pár hónap meg sem történt volna és küzdök továbbra is a debütálásért. Mert sikerülni fog egyszer, ebben biztos vagyok!

Ajkaim lassan mosolyra húzódtak és rátapasztottam őket a fiú szájára. Meglepődött ugyan a hirtelen akciómon, de csak egy pillanatig tartott, míg reagált rá. Nekinyomódtam és ezúttal én feküdtem őrá, átvetve a csípőjén az egyik lábam. Kezeim közé vettem az arcát és úgy csókoltam, mintha ez lett volna az utolsó alkalom.

Imádtam ezt a fiút. A hangját, mikor a nevemen szólított; az érintését a testem bármely pontján, amitől kirázott a hideg és jólesően megborzongtam; a kezeit, amik mindig vigaszt és bátorítást nyújtottak, ha szükségem volt rá; a nevetését, ami az én arcomra is mosolyt csalt és a törődését, amiből sosem volt elég. De legfőképpen azt szerettem benne, ha magabiztos volt. Annál vonzóbb, szexibb és imádnivalóbb nincs egy fiúban sem, mikor magabiztos. Még mindig az a Gun Hee volt, akibe beleszerettem és büszkeség töltött el, mikor rájöttem, hogy esze ágában sincs feladni az álmait. Ugyanolyan hévvel és akarattal állt szándékában tovább küzdeni, mint eddig, hogy végre színpadra állhasson.

- Szeretlek, Song Gun Hee! – sóhajtottam ajkai közé, mikor végre leküzdöttem a hirtelen feltámadt vágyaimat. – Támogatni foglak mindenben és melletted leszek, mikor végre eléred az álmaid!

- Akkor kezdhetnénk egy kisebb álmom megvalósításával! – kuncogott bele pimaszul a számba, és ezúttal elszállt minden félelmem és sóhajtva vettem tudomásul, hogy Gun Hee kész valóra váltani korábbi fenyegetését, mikor ujjai végigszántották a testem…